„Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem” (János 12:24). Ez volt az első gondolatom, amikor szembesültem vele, hogy Alföldi Róbert visszatér az Átriumba. A bibliai idézet egyébként a számomra valaha volt egyik legjobb színházi előadás zárómondata Stohl András szájából. Az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe c. előadás ikonikus zárlata ez, melyet Mohácsi János rendezett az egykor szebb napokat látott Nemzeti Színházban, Alföldi igazgatása alatt.
Felébredt bennem a nosztalgia, hiszen a Kultúrbrigád kiköltözése óta Mucsi Zoltán volt képes először visszacsábítani az épületbe a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma c. előadással, most pedig Alföldi Róbert, akit ezúttal Pelsőczy Réka rendezett, az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt. Az idézetet a nosztalgián túl az is indokolja, hogy az előadás előtti éjszakát a Kultúrbrigád új helyén, a Vörös Neonban töltöttem, ahogy épp a grand opening nyitóesemény zajlott. Hiába tehát a sok változás, végül két út is életre kelt, és bár valami már nincs, új élet sarjadt itt is, ott is.
A színházcsináló millió gondolatot ébresztett bennem. A darab ereje és tartalma miatt meg is engedem magamnak az asszociációk kibontását. Ahogy Bruscon-ból kiszakad az a rengeteg gondolat, úgy belőlem is áradnak a szabad ötletek ezúttal. Mert ez mind segít magamnak is megérteni a színházcsináló dühét, kétségbeesett és undorral teli tehetetlenségét a világban.
Aznap, amikor az előadást megnéztem, a magyar fociválogatott kiesett a vb selejtezőn Írország ellen. Önmagában engem ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekel, ahogy a foci sem. Annál undorítóbb viszont, ami ezt az eseményt övezte, kevés van a világon. Országunk nagyvezíre és vezető oligarchái szinte nemzeti tragédiát kiáltottak, az országot ért tüdőlövésnek titulálva a történteket. Lehet, hogy még nagyon Bruscon hatása alatt voltam, de felfortyant bennem a belső hang: na álljunk meg. A közpénzmilliárdokkal kitömött falábúinkat siratjuk a fűtött gyepekkel teletűzdelt stadionok országában. Hát nézzünk már meg egy magyar kórházat, heló! Hogy hogy néz ki. Hogy milyen viszonyok vannak benne. Hogy hogyan él ott orvos, beteg. Ébresztő! Milyen tüdőlövés, szerencsétlenek?! Még leírva is felmegy a vérnyomásom attól, amivé vált ez az ország.
És ez Bruscon egyik baja is. Persze sok más baja is van. Igazából mindennel baja van. Mindennel, amivé a színház, a kultúra, a művészet, a politika, az ország, az ember vált. És érteni vélem őt. Sokszor persze túlárad, elrugaszkodik, nyers és trágár, erőszakos és elviselhetetlen, végtelenül nárcisztikus és vérforraló a viselkedése. Mégis hiteles. Önazonos. Tűzzel teli. Amilyen egy ízig-vérig színházi ember.
A darab középpontjában tehát Bruscon (Alföldi Róbert), a Nemzet Színésze, a hírhedt, önimádó, zsarnoki színész és drámaíró áll. Társaival (Buza Tímea, László Lili, Németh Áron Valentin) egy osztrák faluba, Utzbachba érkeznek, ahol el akarják játszani nagy művet: A történelem kerekét, a helyi művelődésszervező (Ficzere Béla) nagy örömére. A feltételek azonban siralmasak: a helyszín lepukkant, a helyiek érdektelenek, az időjárás rossz, és minden akadályozza Bruscon-t, aki zseniálisnak képzeli magát és művét.
A darab döntő részét Bruscon hosszú, szünet nélküli, zsarnoki monológjai alkotják. Szidja a kisvárosok szellemi sötétségét, a politikát, a kultúrát, a színházi élet vezetőit, saját családját. Mindeközben önmagát állandóan dicsőíti. A művészi nagyság mártírjának állítja be magát, valójában egy elviselhetetlen, nevetséges alak. A darabválasztás zsenialitása, hogy hol Bruscon, hol Alföldi beszél a színpadon. Nem teljes az azonosság, de Bruscon bőrében Alföldi még bátrabban, még szemérmetlenebbül őszintén mondja ki, amit gondol, vagy amit valaha gondolt, és azt is, amit Bruscon gondol. Biztonságot ad neki ez a figura, hiszen a művész szabadon üvöltheti ki magából a fájdalmát, és nem tudhatjuk, mennyi igaz rá egyébként is ebből. Terápiás erejű tartalommal és elképesztően nagy mennyiségű szöveggel van dolga. Igazi Alföldi Róbertnek való kihívás. Ő pedig szemlátomást lubickol Bruscon szerepében, és a lehetőségben. Kitölti a teret.
A kulturális provincializmus kritikáján keresztül Bruscon megmutatja a művészi igény és a valóság között tátongó szakadékot, a társadalom kispolgári mentalitását, a kultúra eljelentéktelenedését. A darab végig egyfajta szellemi pusztaságot ábrázol. Amivé lettünk. Nem csoda egy olyan országban, ahol a fociselejtezőn való rossz szereplést tüdőlövésként élik meg a vezírek. Miközben a kinyírt színházak és független társulatok torkából évek óta bugyog a vér és a még működők is vegetálnak. Nemzeti prioritások, ugye. Ezen a ponton a nézőtéren magamban, némán üvöltök együtt Bruscon-nal. De amint maga is elmondja: ő eddig is volt, ezután is lesz. Én pedig megyek vele. A szenvedélyt, az elhivatottságot nem lehet kinyírni. Azt mi, nézők sem hagyjuk.
Hogy a művész zsarnok-e, vagy zseni, hogy a környezete mit lát és mit él meg belőle, hogy az intézmények, a jogszabályok, a píszí keretek mit engednek, mit tiltanak és mit követelnek, az mára új fejezet nyitott a kultúrtörténetben. Értem a bántalmazások fájdalmát. De a másik végletet is túl lehet ám tolni. Elég csak az Orlai Produkció egy másik nagy sikerdarabjára, a Tapasztalt asszonyra gondolnunk, ahol a male gaze miatt odáig jutunk, hogy nő és férfi nem érhetnek egymáshoz, de még csak nem is nézhetnek egymásra tánc közben. Kínos dolog egyensúlyt találni. És egészen biztos, hogy minden szélsőség megszüli az ellenpólusát is.
Bíró Bence dramaturg élővé, maivá és nagyon magyarrá varázsolta a történetet. Az abban felmerülő konfliktusok, kényes pontok, nevek, helyszínek, események és személyek mind ismerősek, hol egészen konkrétan, hol finom áthallások, utalások formájában. Nekem óhatatlanul az eszembe jutott a korábban szintén Alföldivel ezen a színpadon játszott kultúrbrigádos Mefisztó, Urbán András rendezése. Szerencsére a főhős ebben a színházcsinálóban megidézi azt a vonalat, amit én ott is rajongásig szerettem: a dühös bikát, aki dúl-fúl, és nem fukarkodik a trágár kifejezésekkel sem. Ösztönös, vad és kérlelhetetlen, amilyennek oly sokan szeretjük. Önazonos.
László Lili, Búza Tímea, Németh Áron Valentin és Ficzere Béla nem csak passzív elszenvedői, de aktív résztvevői és alakítói is a dialógusoknak, időnként olajat öntenek a tűzre, heccelik és froclizzák a kitörő vulkánt. Vagy éppen köhögnek és táncolnak, kimozdítva a monológok uralmából a történetet. Zseniális ez a csapat.
Az előadás vége felé Bruscon sommázza a véleményét színházról, nemzetről, országról, politikáról, kultúráról. Nekem ez olyan volt, mint egy gyónás. Az engem is feszítő gondolatok olyan elemi, tisztító erővel kerülnek kimondásra helyettem is, ami érezhető megkönnyebbülést hoz már pusztán azzal, hogy belemondják az arcomba és asztalra teszik. Ez vallomás, ez ars poetica, abból is a legőszintébb. Ebben az előadásban Alföldi Róbert még a pillantásával, a tekintetével, szempárjával is zsigerien játszik, átszellemül, olyan hőfokon izzik, ami mindent és mindenkit visz magával. Kerényi, Gothár, Marton, Eszenyi és Bruscon. “Ez az igazság…“
Fotó: Éder Vera
