Izgalmas és pezsdítő estében volt részem a Pesti Színház bemutatójának köszönhetően. Kincses Réka rendező és a szereplők improvizációi nyomán született a Madame Tartuffe című tragikomédia, mely meglepő Tartuffe-parafrázis, Moliére figuráitól azonban bőven van alkalmunk elvonatkoztatni. A Madame Tartuffe című színdarab címszereplője Udvaros Dorottya, akit boldogság színpadon látni, mert éli a karakterét, egyszerre isteni és démoni erővel formálja meg a női főszereplőt, és szemlátomást lubickol ebben a nem kevés erőnléti kihívást is magába foglaló szerepben.
Partnerei a Vígszínház csodálatos társulata és vendégszínészei, akiket már a színlap is három csoportba sorol. Akik Berlinből jöttek: Tartuffe (Udvaros Dorottya), Philip (Ertl Zsombor), Ursula (Majsai-Nyilas Tünde), Valér (Kövesi Zsombor). Akik itthon vannak (hogy miért pont Veszprémben, az nem derül ki, de bakonyi gyerekként számomra szívmelengető volt): Orgon (Petrik Andrea), Elmíra (Horváth Szabolcs), Pernelle (Kőszegi Ákos), Damis (Liber Ágoston), Cléante (Bölkény Balázs). Akire nem számítottak: Dorine (Balázsovits Edit).
Nagyon erős csapat. Közülük is külön kiemelem Petrik Andrea játékát, akinek nagy szerepe van az alapkonfliktus kibontakozásában. A drámai arckifejezése rendkívül erős. Bármiben játszik, eléri, hogy a néző ne tudja levenni róla a tekintetét. Udvaros Dorottya, mint címszereplő az első pillanattól az utolsóig motorja és üzemanyaga is a történetnek. Olyan hőfokon izzik a színpadon, ami elvarázsolt és ámulatba ejtett. Kövesi Zsombor pedig megkerülhetetlen jelenség. Valami hihetetlen, ősi energia rejlik benne, amiről azt érzem, képes bármelyik pillanatban felrobbanni. Nem ez az első előadás, amiben hihetetlen energiákat mozgat meg és egy őrült a színpadon. A szó legpozitívabb értelmében. A színpadi mozgásokért Gergye Krisztián felel.
A történet középpontjában egy karizmatikus nő áll, aki miután – több, kevesebb sikerrel – meggyógyította magát, mások segítésének szenteli életét. A kortárs történet egy terápiás csoport mindennapjaiba enged betekintést, így mesél a manipulációról, az álszentségről, a vakhitről és a kiszolgáltatottságról. Az biztos, hogy az ezotéria világát –melyet egyébként is gyanakodva és erős fenntartásokkal kezelek– hozzám nem hozta közelebb. De felhívja a figyelmet a sebezhető emberekkel szemben elkövethető szélhámosságokra. Ahogy arra is, hogy a károkozás akár jószándékkal is megtörténhet. Ha nem figyelünk a környezetünkre, a körülöttünk zajló eseményekre, úgy válhatunk egy pillanat alatt áldozattá, hogy nem is volt igazán felbujtó.
Ez a Tartuffe ugyanis nem velejéig gonosz. Bár azt nem tagadja, hogy inkább a sátánnal, mint az égiekkel spannol. Hisz a saját őrült beszédében, és ennek a vakhitnek az áldozatává válik tulajdonképpen. Persze magával ránt egy családot is. Mégis, az elfogadás és tolerancia megteremtésében vannak érdemei. Nem olyan könnyű őt megítélni, mint Moliére figuráját. Ott azért vegytisztább a helyzet, és hamar át is látjuk, mi ment félre. Kincses Réka és a társulat azonban nagyon mai köntösbe öltöztette a sztorit. Így már nehezebben szúrjuk ki, mit kellett volna másképp tenni. De talán azzal érdemes kezdeni, hogy miben hiszünk. Igaz, az előadás végén az utolsó fordulat megmutatja, hogy végső soron ez is mindegy, mert ha a történelem ismételni akarja önmagát, akkor ismételni is fogja.
„A szeretet nem egyik, hanem az egyetlen út a boldogsághoz! Itt ebben a csoportban fel fogjátok fedezni önmagatokat, és figyelmeztetlek, hogy nem lesz könnyű. Minden bennünk van. Egy angyalt nem nehéz szeretni. Az keine Kunst. Azt mindenki tudja. De egy ördögöt…?” – vallja Barbara Tartuffe, aki, miután élete második felében sikeres természetgyógyásszá nőtte ki magát, úgy dönt, hogy átteszi székhelyét a Balaton-felvidékre, és egyik kedvenc tanítványa házában folytatja áldásos tevékenységét. A család azonban fenntartásokkal fogadja ezt a különös, excentrikus, szinte magnetikus képességekkel bíró asszonyt.
Ahogy a székhely áthelyezésétől eljutunk az alapítvány létrehozásáig, az szinte észrevétlen kálvária. Még jó, hogy nem magántőkealapot hoznak létre. Az még ismerősebb lenne… A dolgok csak történnek egymás után, kontroll szinte nincs is. A józan ész megszólal itt-ott, de a sorsszerűnek tűnő események, nyakon öntve egy kis ezoterikus mázzal mindenre magyarázatot adnak. A történet tanulságos, mert a magyar társadalom hiszékenységéről és mentális állapotáról is tökéletes látlelettel szolgál. Akárcsak a butaságról. Persze a hiszékenység táptalaja sokszor a kiszolgáltatottság és reményvesztettség, ezért is nem szabad pálcát törnünk egymás felett. Viszont érdemes hallgatni a józan szóra, ha van még körülöttünk olyan.
Az előadás szolgál meglepetésekkel. Vegyen mindenki bátran plüsst magához a nézőtéri bejáratnál. Jó móka lesz! „Ide csak a bátrak jönnek, a kiválasztottak, azok, akik kézbe akarják venni az életüket, nincsenek véletlenek.” Ez a jelmondat akár az előadásra is igaz lehet, persze nem fog fájni. Az interaktivitás a meglepően vicces mederben marad és nem válik kellemetlenné. Az persze elképesztő élmény, hogy észrevétlenül átadtam magam Udvaros Dorottyának, aki kedvére manipulálhatott a történet bizonyos pontján. Én pedig örömmel mentem bele a játékba, nem teljesen tudattalanul.
A tragikomédia meghatározás pontos. Mert bár sokat nevetünk és önfeledten elmerülünk a történetben, túl sok ponton jön szembe a valóság ahhoz, hogy időről időre ne szisszenjünk fel mégis. A karaktereket ismerjük, a sorsokat látjuk magunk előtt. Igazán tartalmas két órát tölthetünk ezzel a kiváló csapattal. És még tanulhatunk is a sztoriból: jelek, tünetek felismerését, és a józan cselekvést, amivel sok későbbi trauma előzhető meg. Ez a színház az életre tanít!
Fotó: Dömölky Dániel
Madame Tartuffe – Udvaros Dorottya: T módszer
