Amikor a szombathelyi Weöres Sándor Színház meghirdette a 2025/2026-os évadát, rögtön tudtam, hogy sok utazás vár rám Szombathelyre ebben a szezonban. Az egyik ilyen telitalálat részükről Háy János keserű komédiája, az Utánképzés ittas vezetőknek. A darab egyike azon előadásoknak, melyek szerencsés csillagegyüttállás alatt születtek. Szikszai Rémusz rendező, és a szombathelyi társulat csodálatosan egymásra találtak. Persze az alapmű is zseniális, így aztán minden adott ahhoz, hogy egy ízig-vérig kortárs, magyar történetet láthassunk, mi több, érezhessünk a zsigereinkben nézőként.
A történet középpontjában egy háromnapos kötelező pszichológiai utánképzés áll. A színpadon tizenegy ember ül egy tanteremben, két pszichológus és kilenc „páciens”, akik kénytelenek együtt tölteni a délutánjaikat, hogy visszakaphassák jogosítványaikat. A darab nyelvezete egyszerre nyers és költői. Nem az ittas vezetésről szól – legalábbis nem csak arról, a szereplők nem deviáns figurák, hanem nagyon is mindennapiak: valaki az utcáról, a családból, a munkahelyről – vagy akár mi magunk. Történeteik olyan élethelyzeteket mutatnak fel, amelyek elég ismerősek ahhoz, hogy zavarba ejtsenek, és elég emberiek ahhoz, hogy magunkra ismerjünk bennük.
Kik ezek az emberek? Bogi (Csonka Szilvia) műkörmös, Réka (Bálint Éva) marketing szakember, Anna (Szalma Lenke) újságíró, Tibor (Némedi Árpád) egy éjjel-nappal működő ABC tulajdonosa, Márió (Orosz Róbert) húskereskedő-féle, Sándor (Kelemen Zoltán) projektvezető építészmérnök, Laci (Szerémi Zoltán) társasházi közös képviselő, Sanyi (Horváth Ákos) vendéglős és talán szakács, Emil (Balogh János) feltehetőleg belügyes. A képzést vezető két pszichológus pedig Csilla (Németh Judit) és Tünde (Nagy Cili).
Az előadás kezdése rögtön megteremti a helyszínt. A ma magyar embere számára igencsak beszédes díszlet ismerős szöveg-, és jelmondat-foszlányokat tartalmaz. Olyan propagandasületlenségeket, melyek mindannyiunk könyökén jönnek ki. A megoldás mégis intelligens, mert nem telibe kapjuk őket az arcunkba, csak némi ízelítőt belőlük, viszont sokfélét. Így még erősebb a hatás, mert már akkor szembesülhetünk a ránk zúduló bullshit-cunamival, amikor még csak a helyszínt ismerjük meg. Azt viszont látványos forgószínpadon keresztül. Amint aztán elkezdik a szereplők benépesíteni a termet, az első erős gesztus rögtön egy logó letépése a falról, ami meg is hozza az első beletapsolást a darabba – amikor még szinte meg sem szólalt senki…
Szikszai Rémusz rendezéseiben azt szeretem a legjobban, hogy lüktető, élő, lélegző, eleven előadásokat hoz létre. Olyanokat, amelyek nekem szólnak, a zsigereimben érzek minden örömöt és fájdalmat, együtt tudok élni velük már az első pillanattól. Ráadásul ennek a darabnak a dramaturgi feladatát is ő látta el. Ami szintén védjegye az általa rendezett előadásoknak, az a zene: minden általam ismert munkájában nagy szerephez jutnak a darabot kiválóan megtámogató és aktuális zenei betétek.
A Weöres Sándor Színház színészei fantasztikus partnerei a rendezőnek. Remekül összeválogatott csapat játssza a szerepeket. Érzik és kifejezetten élvezik, hogy jutalomjátékban vesznek részt. Benne is vannak minden poénban, kiszólásban, csíntevésben. Az előadás nem kevés öniróniát vonultat fel, mely több ponton magát a színészi hivatást is érinti. Ezeket a magas labdákat is elegánsan, viccesen, kópén csapják le.
Sokféle színt hoznak, ahogy az általuk játszott karakterek is sokfélék: más világokból érkeznek, másból szakadnak ki a kényszerből együtt töltött időre. Mások a motivációk, az elkövetett bűnök is eltérnek, akár az alaphelyzetek, melyekből ide jutottak. Egy azonban közös: esendők, hibáztak, és így vagy úgy, de motiváltak abban, hogy a jogosítványukat visszakapják. Persze abban már kevésbé, hogy a kiváltó okot, az ivást elhagyják.
Az előadás bővelkedik a ki- és a beszólásokban. Ahogy az egy közösségben lenni szokott, az együttlét első fázisa a helykeresés, a dominanciaharcok. Ki honnan jött és merre tart? Kik lesznek a szövetségesek és ki a kevésbé szimpatikus? Hogyan lehet egymást kioktatni, lebuktatni, manipulálni? Mit lehet kezdeni a hasonlóságokkal és a különbözőségekkel? El tudják-e fogadni, hogy egyek csupán a sokból, vagy mind különbnek érzik magukat a többieknél?
Amint túl vannak a kezdeti összerázódáson mint közösség, elkezdjük a szereplőket egyesével, közelebbről megismerni. Mindenki elmeséli, pontosan mi történt vele, miért van itt. Valójában ezen a ponton bontakoznak ki az egyéni sorsok. Itt kapnak igazán személyiséget, karaktert a szereplők. Itt kezdjük megismerni őket, miközben ők is megismerik egymást. Sorra derülnek ki a meglepő dolgok. Az aljasságok épp úgy, mint az aránytalanul nagy áldozatok. Bármit is tettek vagy nem tettek, most mind itt vannak, a sorsuk közös. Vajon mit kezdenek vele?
Az Utánképzés ittas vezetőknek előadás egy tükör. Ha távolabbról nézzük, akkor mind tudunk az ismerősi, baráti körünkből, vagy épp a családunkból olyan embereket felsorolni, akik egy az egyben az előadás szereplőivel megegyeznek. Ha picit közelebb merészkedünk a történethez és benne az egyéni sorsokhoz, mindben felfedezhetjük önmagunkat is. Ez tehát egy önismereti utazás is lehet, ha beletesszük a kellő energiát és nem félünk a szembenézésről.
Aztán szól a darab az alkoholhoz fűződő viszonyról. Egyéni és közösségi szinten is. Mert hát foglalkozni kell ezzel a témával a legalább egymillió alkoholista országában. Hogy miért? Mert amint a darab is kiválóan felmutatja: nagyon könnyen és gyorsan mentjük fel önmagunkat és egymást: „én csak egy pohárkával ittam”. Valójában viszont jó tudni, hogy az egy pohárka mit indíthat el, mit okozhat.
A felelősségvállalásunkról és a felelősség alóli önfelmentésről is szól ez a történet. Mindamellett, hogy rengeteget nevetünk, egymásra és magunkra ismerünk, van az egész sztorinak egy igazi tragédiája. Ahogy a Még egy kört mindenkinek című történet végkifejletét és üzenetét többféle szemüvegen keresztül nézhetjük, úgy ez az előadás is erős üzenetet hordoz a végén: hogy észrevesszük-e és felráz-e, az erősen függ attól, hogy mi magunk épp hol tartunk az önismeret útján, és az alkohollal való viszonyunkban. Na meg persze a felelősség és a szembenézés témakörében!
Szombathely ezt nagyon odatette. A szinopszist és az alkotó csapatot átnézve jó előre eldöntöttem, hogy a darabot mielőbb látni szeretném. De az eredmény minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Amint módom lesz rá, ismét meg fogom nézni a darabot. És ezt ajánlom mindenkinek, aki szeretne elmerülni az emberi mivoltunk labirintusának rejtelmeiben.
Fotó: Mészáros Zsolt
Utánképzés ittas vezetőknek – trailer
