A Budaörsi Latinovits Színház nagyszabású bemutatóval robbantotta be a színházi évadot. A szatirikus nagyoperett műfaji meghatározással színpadra kerülő darabot Jacques Offenbach és Victorien Sardou operettje alapján dolgozta át Kovalik Balázs rendező, valamint Ari-Nagy Barbara, Závada Péter és Furák Péter.
Monumentális vállalkozás ez, az eredmény magáért beszél. Érezhető, hogy irdatlan munkát tettek bele az alkotók. A darab nagyságrendje, megvalósítása, valamint forradalmi üzenete miatt egy valamirevaló országban ez az előadás a nemzeti színházakban és operettekben, és a legnagyobb rendezvényhelyszíneken kerülne bemutatásra. Persze a budaörsi csapat maga is gigászok társasága, akik erre az estére nagyszínházzá, arénává, országgá változtatták a színházuk nézőterét.
Az élő zenei kíséret Furák Péter és Grósz Zsuzsanna vezetésével, a multifunkciós díszlet Antal Csaba kezéből mind olyan elemek, melyek külön-külön is izgalmassá teszik az estét. Az operett műfaja számomra új volt Budaörsön. Most szembesültem azzal, mennyi kiváló torkú színész dolgozik itt. Mindezzel együtt számomra mégsem a műfaj és a látvány izgalma volt a legcsodálatosabb, hanem a színészi játék és a mondanivaló.
A magyar valóság mindennapjai lassan elviselhetetlen abszurditásba csapnak át. Olvasom a híreket, és közben arra gondolok, hogy azok miatt, akik nem szedik a gyógyszerüket, nekem kell többet bevennem, jelesül vérnyomáscsökkentőt. Ez a magyar politika. Ebben a közegben üdítő szelep A Répakirály, mert ez az előadás kendőzetlenül kimondja, amit ki kell, ezzel teret adva nekünk nézőknek arra, hogy ki tudjuk egy kicsit ereszteni a gőzt, és megnyugodhassunk: nem mi őrültünk meg. Legalábbis még nem teljesen.
XXIV. Fridolin nem túl jó uralkodó: szeret színházba járni, élvezi az életet, és komolytalan a gondolkodása – nem csoda, ha megbuktatják. Hogy ki jön a helyére? Egy sárgarépa a veteményesből, egy szimpla gyökér, aki magát Répakirálynak nevezi, és akit, ki tudja, miért, rögvest mindenki istenít. Fridolin néhány segítőjével menekülni kényszerül, és útja során az ókori Pompejitől a hangyák birodalmáig mindenhová elmegy, hogy megtalálja az ellenszert az országban eluralkodó elmebajra. Vajon van-e a jó kormányzásnak bevált receptje? Mi számít normálisnak, ha mindenki megőrült? És emlékszik-e még bárki a népi bölcsességre, mely szerint előbb-utóbb minden zöldség megy a levesbe?
A színészek, Sas Zoltán, Böröndi Bence, Szaplonczay Mária, Mertz Tibor, Juhász Vince, Szőts Orsi, Spolarics Andrea, Fröhlich Kristóf, Bregyán Péter, Bohoczki Sára, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Bognár Anna, Gellért Dorottya és Kerek Dávid teljes összhangban játszanak. A fókusz ugyan Fridolin (Sas Zoltán) és a Répakirály (Mertz Tibor) ténykedésén van, és persze Fridolin jellemfejlődésén, mely szinte Peer Gynt-i úton keresztül vezeti őt a hangyák birodalmába, vagy épp a leláncolt Pallasz Athéné elé, mégis minden szereplő aktivitása kulcsfontosságú. A darab komoly fizikai igénybevételt is jelent mindenki számára, hiszen a történet alatt számtalanszor váltanak jelmezt, karaktert, szerepet. Mindemellett nagy mennyiségű szöveggel és komoly éneklésekkel is operál kivétel nélkül minden karakter. Ez a darab a teljes csapattól a maximumot követeli, de a nézőtér hálája sem maradt el.
Azért a címszereplőt, a Répakirályt mégis kiemelem külön is. Mertz Tibor első feltűnése a színpadon felrobbantja a hangulatot. A megjelenésével önmagában is, de aztán az energiával, amit beletesz ebbe a szerepbe, különösen. Ami megfogalmazódott bennem, azt túlzás nélkül ki is merem mondani: az előadásban ő az a rakéta, aki teljes magabiztossággal karolja át a teljes társulatot és repíti őket az égbe.
Mindeközben a téma, a mondanivaló is igen komoly, minden második mondat, kiszólás vagy épp beszólás ismerős lesz a nézőknek. Fájdalmas felnevetések és cinkos összekacsintások kísérik az estét. És bizony a tapsoknak gondosan előkésztett, tervezett helyeken túl is megannyiszor beletapsol a közönség egy telitalálat monológba vagy épp kiszólásba – a nyilvános főpróbán ez még láthatóan a színészeket is meglepte, hogy olyan helyeken is működnek szófordulatok, ahol azt ők talán nem is várták.
Mit tehet az ember, ha egy olyan országban él, ahol teljes a zűrzavar? Egyedül az együttműködés rendszerének urizálása az állandó, annak semmi nem szab határt. Az istenadta nép problémáját nem is látják az urak, konfliktusaik is csak a hatalom minden áron megtartása köré szerveződnek. Az élet azonban kegyetlen tanítómester. Amikor azt hinnénk, már nincs lejjebb, mégis jön egy gyökér, aki képes alulmúlni az alulmúlhatatlant. A történet és a rendezés zsenialitása, hogy az egyértelmű és kézenfekvő utalásokon túl többféle értelmezéssel is eljátszhatunk gondolatban, hogy tulajdonképpen hogyan is közelítjük meg, amit látunk. Az egy dolog, hogy az alaphelyzet nem újkeletű, és hogy a demokráciának már annak bölcsőjében is vitatottak voltak a keretei. Gondolkodhatunk azon, hogy a régi világ vajon mennyiben volt különb a mainál. De azon is, hogy a most várt Kánaán eljön-e valaha, vagy csak egyik gyökér váltja a másikat?
Egy azonban biztos: amit a darabban látunk, jelesül hogy a hatalom fő letéteményese önmérsékletet gyakorol, magába száll, dolgozni kezd és érzékennyé válik az emberek problémáira, szinte biztos, hogy a fikció szintjén marad. Az sem lehet véletlen, hogy a nép, aki ennek az egész őrületnek végső soron az elszenvedője és legnagyobb vesztese, szinte meg sem jelenik a darabban. Vagy csak nagyon jelképesen.
Záró gondolatként talán annyi még, hogy amennyi zöldséget az elmúlt években lenyomtak a torkunkon, most már tényleg ideje lenne, ha ezek mennének inkább a levesbe, mi pedig nyelhetnénk egy nagyot és megpróbálnánk újrakezdeni, ha van még mit. Ha kapunk még levegőt…
Fotó: Borovi Dániel
PRÓBA | A RÉPAKIRÁLY (rendező: Kovalik Balázs)
