Különleges este részese voltam a közelmúltban. Az Átrium számomra hosszú évekig egyet jelentett a Kultúrbrigád csapatával. Férfiasan megvallom, hogy nem is jártam az épületben azóta, hogy lezajlott a Bastille lerombolása. Onnantól a RaM-ba jártam. Közben persze elértek hozzám a hírek az Átrium újraéledéséről, fél szemmel követtem az eseményeket. A lelkem akkor nyugodott meg kissé, amikor egyszerre vettem hírét, hogy a Kultúrbrigád újraéleszti a 30-as évek mulatókultúráját egy vadiúj belvárosi helyen. És közben az idei kőszínházi évad elindulásával két akkora durranást lengettek be az Átriumban dolgozó új csapatok is, hogy ellátogattam az épületbe.
A Delta Produkció előadásában került színpadra a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma című előadás, Mucsi Zoltán, Olasz Renátó és Kádár Kinga szereplésével, valamint a Jóisten és Gyula hangjaként Thuróczy Szabolcs is feltűnik a produkcióban. Ez az alkotói névsor csalt be ismét az Átriumba. Novemberben aztán Alföldi Róberttel folytatom a sort az Orlai Produkciós Irodának köszönhetően. És ha már Orlai Produkció, ne feledjük, hogy Kulka János előadásában a Halál Velencében című csodálatos előadás is megnézhető az Átriumban.
De térjünk is vissza a Mindent bele előadásra. A Delta Produkció felkért két neves színpadi szerzőt (Németh Gábort és Biró Zsombor Aurélt), hogy kutassanak a generációs ellentétek, hasonlóságok és különbözőségek témájában. Az eredmény két ízig-vérig kortárs magyar egyfelvonásos, melyek Keresztes Tamás rendezésében szövődnek egymásba, hogy arról meséljenek: tudunk-e egymással kommunikálni, amikor teljesen más minták alapján szocializálódunk? Az előadás dramaturgja Bíró Bence.
Ez teszi teljessé az esténket. És az a hús-vér történetmesélés, ami miatt a szívünkbe zártuk Mucsi Zoltánt, aki előre is bocsátja: lehet, hogy fog káromkodni az este folyamán. Angyalként ugyanúgy hiteles, amennyire vicces szakadt faterként sportszerkóban, de az este folyamán a drámai arcát is megismerjük egy apa képében, aki komolyan aggódik a fiáért.
Olasz Renátó a Dollár Papás Úriemberek előadásban vált nagy kedvencemmé, és a Minden bele karaktereivel még inkább a szívembe zártam. Szeretem a játékát, ahogy érthetően és artikuláltan beszél, elképesztően jó humora van, telis tele játékossággal, egyszerűen jófej a színpadon! Renátót szintén több karakterben láthatjuk ezen az estén, számomra mind hiteles és megéltnek tűnik. Nagy színész, mindent elhittem neki.
Kádár Kinga is számos színben brillíroz, és hol az egyik, hol a másik szerepében ellensúlyozza a tesztoszterontúltengést a színpadon. Együtt érzünk vele, amikor azon dilemmázik, miért van mindig egy kedvenc gyerek a családban, vagy miért kell neki falaznia és aztán magyarázkodnia az apja felé a testvére miatt.
A két történet látszólag független egymástól, mégis kapcsolódnak. Számomra legalábbis egy bizonyos dilemma (menni, vagy maradni) kétféle megoldását és kimenetelét mutatják be. És persze a döntést megelőző küzdelmeket. Az önfeladást és az önmegvalósítást. Önmagunk elnyomását vagy épp kibontakozását. És azt, ahogy ez a szűkebb és tágabb környezetünkre hat. Meg azt is, hogy mennyire helyspecifikusak bizonyos dilemmák, amelyek máshol nem is okoznak gondokat – de itt magyarhonban még igen. Mert ízig-vérig magyar történetek ezek, legyen szó angyalokról, fociról, Lajosokon átívelő büfésorsról, vagy éppen a nemi identitásunkkal való szembenézésről.
Valójában minden mindennel összefügg. Miközben hangosan nevetünk a túlontúl ismerős párbeszédeken, fájunk is, hiszen magunk is átéljük, ahogyan generációink elbeszélnek egymás mellett. Van, aki meghajol a szülői akarat előtt, és kerékbe töri magát, hogy aztán áldozatként élje valaki más életét: valakiét, akit helyette álmodtak meg a felmenői. Van aztán olyan is, aki dacol mindennel, szembe megy az elvárásokkal és a ráerőltetett sorssal, és a maga útjára lép: ezzel persze magányossá és kitaszítottá válik, viszont megnyerte magának a saját lelkét. Egyik út sem ideális. Normális esetben a szeretetnek nem kéne feltételeket támasztania. A szeretetnek, a családnak nem kéne elvárásokhoz kapcsolódnia, viszonzást várnia. Az sem szerencsés, ha a szülők a saját életük elrontott döntéseit a gyermekük életében akarják helyre hozatni.
Sajnálatos, hogy tizennyolcas korhatár kapcsolódik a darabhoz, mert valójában igazi, családi-lélektani játék ez. Nem is indokolja más ezt, csak farizeus és együgyű jogi szabályozás, ami ugyan a gyerekeket és az ifjúságot ugyan semmitől nem védi –hacsak nem néhány értékes gondolattól, és egyáltalán a gondolkodástól– s közben ugyanezen szabály megalkotói körül igen érdekes fejlemények lengedeznek épp az ifjúsággal szembeni megbocsáthatatlanságok kapcsán.
Ez a darab lehánt magáról minden farizeusságot. A tartalma, gondolatisága egyszerre értékes és humoros, elgondolkodtató és katartikus. És hogy mindezt hogy fűzi történetté a fradikolbász és a kullancs? Annak bizony nézőként kell utánajárni.
Fotó: Horváth Máté
