Színházról, közéletről, az Átrium jövőjéről

  •  
  •  

Beszélgetés Ugrai Istvánnal, az Átrium intendánsával

Az elmúlt hónapokban számtalan hír és cikk jelent meg a színházak működésének jövőjét érintő változásokkal kapcsolatban. A mostani interjú célja, hogy átfogó, közérthető képet adjon az egyik legsikeresebb, és a változások által leginkább érintett budapesti színház, az Átrium példáján keresztül. Ugrai Istvánnal, az Átrium intendánsával beszélgettem.

[theaterman]: Összefoglalnád a TAO helyzetet érthetően? Egy átlagos halandó számára magyarázd el, miről is szól ez.

[Ugrai I.]: Ha az ember vesz egy színházjegyet, azon van egy bizonyos összegű támogatás. Ennek a támogatásnak egy részét az állam költségvetési forrásból adja, egy másik része pedig a jegyár után jár. Az első rész, mivel mi egy magánszínház vagyunk, nem az állam vagy az önkormányzat a fenntartónk, nekünk nulla. Ezen felül minden jegyre 100 forint bevétel után az állam azt mondta, hogy 80 forintnyit a cégek társasági adójából lehívhatsz, ha találsz olyan cégeket, amelyek hajlandóak neked ezt odaadni. Ezt szüntették most meg. Ezentúl ezt is az állam fogja odaítélni valamiféle pályázat alapján, „többlettámogatásként”, de nem tudható, milyen rendszer szerint. Itt mi egy színházi műhelyt szerettünk volna felépíteni. Ez az, ami a TAO megvonásával lehetetlenné vált.

[theaterman]: Elvileg 50 millió forintot ítéltek meg az Átriumnak. Erről még semmit nem tudtok azon kívül, hogy három részletben kapjátok, de nem tudjátok mikor, és az első részletről sincs még hír.

[Ugrai I.]: Így van, bár ez mára módosult. Nekünk 218 millió forint lett volna a 2018-as jegybevétel után lehívható TAO-nk, amit 2019-ban kaphattunk volna meg, ebből lett végül 50 millió. Tehát a 23%-át adja oda az állam, ahogy mondtad, három részletben. Most az első, 16 millió forintos részletnél tartunk. Tegnap megérkezett a támogatási okirathoz szükséges nyilatkozat aláírásához szükséges dokumentum, amelyben benne van, hogy vállaljuk, hogy a nemzetmegmaradás pozitív eszméjét közvetítjük, meg ilyeneket… Bár ha már megítéltek nekünk 50 milliót, akkor gondolom, hogy mi ezt közvetítjük… Majd azért meg szeretnénk kérdezni, hogy ez pontosan hogyan definiálható egy művészeti intézmény életében.

[theaterman]: Akkor ez az első részlet megérkezett már? Vagy ez még csak adminisztráció?

[Ugrai I.]: Hogy mikor fog az első részlet megérkezni, azt nem tudjuk. De legalább most már közel jutottunk ahhoz, hogy ennek az első adminisztratív körét letudjuk.

[theaterman]: Ha ad abszurdum ebből az 50 millióból semmi nem jön meg, akkor mi van?

[Ugrai I.]: Az egy nagyon nehéz helyzet lenne. Bár mi eddig is azt mondtuk, hogy bízunk az államban, hogy teljesíti az ígéreteit. Az ígéret pedig az volt, hogy aki tisztességesen dolgozott, azt nem érheti hátrány. Ami nyilván nem igaz, hiszen csak a 23%-át kaptuk meg annak, amit megkerestünk a 2018 novemberéig érvényes törvény szerint. Most sem tehetünk mást, mint bízunk. Ha ez nem érkezik meg, akkor az még nehezebb helyzet. Jelen pillanatban azt tudjuk tenni, hogy csökkentett előadásszámmal, sokkal kevesebb játszási nappal, megritkított repertoárral nyitva maradunk. Ha még nagyobb gond lesz, akkor talán újabb támogatókat keresünk, még jobban megemeljük a jegyárakat, és ha a közönség erre nem vevő, bezárunk. Ez egy nagyon abszurd helyzet, hiszen mi minden tekintetben jól dolgoztunk, minden vállalásunkat teljesítettük, teljesen a törvény által előírtak szerint működtünk, egy szék TAO csalás nem fordult elő. Nyomon követhetően színházi tevékenységet végzünk.

[theaterman]: Volt bárki, aki azt feltételezte rólatok, hogy nem jól jártatok el a TAO-val?

[Ugrai I.]: Nem, soha. Bár elhangzott, hogy aki tisztességesen dolgozott, azt nem érheti hátrány. Ebből vonom le azt az implicit következtetést, hogy ezek szerint mi rosszul dolgoztunk… tehát nem kellett volna tisztességesnek lennünk? Vagy nem tudom… Nagyon nehéz követni az állam logikáját, viszont a jelenlegi helyzetből mást nagyon nehéz kiolvasni. Tudunk olyanról, hogy csaltak a TAO-val, de arról nem tudunk, hogy akár egyetlen eljárás-kezdeményig bárki eljutott volna. Ellenőrzések természetesen voltak, de valahogy ezeken mindenki átjutott. Azok a társulatok is, akik Cardiffban tartottak annyi jégrevüt, amennyi nyilvánvalóan lehetetlen, és elszámoltak nekik utána nem tudom, hány milliárd forintot…

[theaterman]: Ezek akkor nem voltak valós előadások?

[Ugrai I.]: Hát figyelj, nem tudom. Olvasok újságot, és ott ezt írták. De azt gondolom, hogy van egy jegyrendszer, abban látod, hány szék fogyott, szóval ennek könnyen utána lehet menni. Ha belenézel egy könyvelésbe, akár laikusként is látható, mi a helyzet. Azokról a társulatokról, akik azt állítják, hogy napi három előadást tartottak, vagyis évi ezerkétszázat, arról nem tudom elképzelni, hogy valós. Vagy ha igen, azt a színvonalat nem tudom, érdemes-e támogatni. De nagyon erősen az a gyanúm, hogy az ilyen számok mögött valós teljesítés nem volt. Persze én ilyet nem láttam, ezt csak elképzelni tudom… Ezekre a kérdésekre valójában egy hatóságnak kellene választ adnia, amely ellenőrzi a felhasznált költségvetési pénzt.

[theaterman]: Kikről tudsz még az Átrium mellett, akik viszont valós teljesítményt nyújtó műhelyek, és akiket érint ez az intézkedés annyira, esetleg súlyosabban, mint titeket?

[Ugrai I.]: Arányaiban olyan súlyosan, mint minket, nem tudok egyetlen műhelyt sem. Nyilvánvalóan a Szkénét, a Stúdió K-t, Pintér Béláékat, a függetleneket en bloc rosszul érinti, vagy a Centrált, amelytől nominálisan a legtöbbet vették el. De közben még nyitott ez a kérdés, mert tudok olyan társulatról, amely a mai napig nem tudja azt sem, hogy egyáltalán megítélnek-e nekik valami támogatást. Mi legalább egy 50 millió forintos irányszámot tudunk, de van olyan, aki mind a mai napig nem tud még erről sem!

[theaterman]: Áttérnék az utolsó Chicago előadásra. Hogy érzed azt az estét? Lement az utolsó előadás a múlt héten, láttam én is…

[Ugrai I.]: A leggyönyörűbb dolgok egyike volt. Azért nagyon nehéz erre válaszolni, mert abban az előadásban olyan csapat jött össze, ami nagyon kivételes. És nehéz elengedni azt is, amit mi együtt képviselni akartunk, és azt is, hogy ez a csapat időről időre összejöjjön, és megmutassa a tudása legjavát. Mert a lehető legjobbra törekszünk. A Chicago egy annyira bonyolult és összetett munka volt, hogy előadásról előadásra, hónapról hónapra azt figyeltük, ki hogyan tanulta meg magát ebben a produkcióban, hogyan tett hozzá újabb és újabb dolgokat ahhoz, hogy képviselni tudja. Ebben a darabban – egy-két kivételtől eltekintve – nem arra volt szükség, hogy a színészek eljátsszanak különböző figurákat. Ez nem egy kis-realista dolog, hanem egy elvontabb valami, amiben a személyiségek tudnak érvényesülni.

[theaterman]: A színészek személyisége, vagy az eljátszott szereplők személyisége?

[Ugrai I.]: A szerepeknek a személyisége a színészeken keresztül, ez így pontos. Itt nem eljátszani kell, hanem képviselni. És ez a személyiség, a dolog felvállalása nélkül nem megy.

[theaterman]: Igen, Roxie Hart-ban ráismertem egy exemre én is…

[Ugrai I.]: Bonyolult, összetett feladat volt, és mindenkitől teljes odaadást várt. És ez az odaadás mindenki részéről megvolt!

[theaterman]: Ráadásul kétféle szereposztásban.

[Ugrai I.]: Igen. Ezért is volt nagyon fájdalmas elengedni. Nagyon büszkék vagyunk mindannyian arra, amit csináltunk. Túlzás nélkül mondom, nagyon szerettük egymást. Utána úgy tudtuk ünnepelni az eltelt 50 előadást, hogy valódi, értékes tartalom és munka volt mögötte. Nem búsongtunk azon, hogy akkor ez most többet nem lesz, hanem azt ünnepeltük, amennyivel többek lettünk mindannyian általa. És ez egy nagyon jó hangulatot, közösséget teremtett.

[theaterman]: De ahogy olvastam, nem biztos, hogy ez volt végérvényesen az utolsó Chicago. Úgy fogalmaztatok, hogy nem leveszitek a repertoárról, hanem passziváljátok az előadást.

[Ugrai I.]: Ez azt jelenti, hogy minden díszletet, jelmezt, kelléket megtartunk. Tehát nem az történik, mint egy véglegesen utolsó előadás után, hogy a kedves kellékeket hazaviszik az emberek, majd lebontjuk a díszletet és kidobjuk, vagy újra felhasználjuk, nem. Minden marad, és ha lesz rá mód, természetesen pályázunk minden lehetséges forrásra, és reméljük, a jogtulajdonos is hozzájárul ahhoz, hogy egy rövidebb blokkra vissza tudjuk hozni ezt a produkciót. Azt gondoljuk, hogy az nem lehet, hogy ne legyen!

[theaterman]: Hogy érzed, az utolsó estén milyen volt a közönség?

[Ugrai I.]: Robi (Alföldi Róbert) mondta azt, hogy a  bemutató idején a közönség egy része felől értetlenséggel találkozott az előadás, viszont ehhez képest az ötvenedik előadás közönsége már mintha mindent pontosan értett volna. Mindent, ami a szándékunkban állt, és ami a bemutató idején még nem volt meg. Félreértés ne legyen, ez nem csak azt jelenti, hogy a történelem – mint már annyiszor – bejött alánk, hanem azt is jelenti, hogy ez az 50 előadás olyan iszonytatóan erős művészi munkával telt, hogy világosak lettek azok az összefüggések, motivációk, amik korábban nem voltak azok. Ez részben annak a helyzetnek is köszönhető, amiben vagyunk, meg annak is, hogy ezt a helyzetet hiány nélkül mindenki képviselni tudta a színpadon.

[theaterman]: Nekem kicsit hiányzott az álló taps a végéről…

[Ugrai I.]: Ó, ezt nem lehet így mérni. Persze, az nagyon jól esik az alkotóknak. De megmondom őszintén, én már láttam olyat, hogy egy szerintem nem túl jól sikerült előadás végén is tomboló siker volt, és láttam olyat is, hogy egy szerintem minden tekintetben elsöprően csodás előadás után gyérebb és halkabb volt a taps. Másrészt úgy próbáltuk megcsinálni az utolsó előadás tapsrendjét, hogy emlékezetes legyen. Olyanra, amit magával tudott vinni, aki ott volt. A cél az volt, hogy az üzenet legyen a fontos belőle! Nem a mi üzenetünk, mert mi nem üzenünk semmit. Az üzenetet úgy értem, hogy „ezzel nekem dolgom van”.

[theaterman]: Ott voltam 2013-ban a Nemzeti Színházban az összes előadás temetésén, és a búcsúesten is. Nekem kicsit a Chicago után hiányzott, hogy az előadás után nem volt egy közös búcsúztatás, közös tor a közönséggel. Amikor anno elindult az Átrium, színészek és nézők az előadások után itt kint ültek az előtérben hajnali kettőig, háromig… Tök jól esett volna, ha nem félrevonultok, hanem kijöttök hozzánk. Vártunk Titeket…

[Ugrai I.]: Ez nagyon nehéz, és szerintem nem lehet összehasonlítani a két helyzetet. Nyilván más lett volna az egész, ha egyébként azt a teljesen racionális döntést hozzuk, hogy bezárjuk ezt a színházat. Borzasztóan fontosnak gondolom ebben a helyzetben a Chicago utolsó mondatait, miszerint ezt az országot mi tesszük olyanná, amilyen. Nem tudom, hogy mindezek után lehet-e perpillanat felszabadultan ünnepelni… Egyébként, ha jól emlékszem, itt hajnali ötig zajlott az élet az előadás után.

[theaterman]: De gondolom, zártkörű volt.

[Ugrai I.]: Nem volt zártkörű. Nyilván bent kezdtük, hiszen minden egyes ilyen ünnepi előadásnál van olyan, amikor úgy beszélünk egymáshoz, hogy az csak azokra tartozik, akik részt vesznek ebben a produkcióban. Másképp beszélsz a barátaiddal és nagyon szeretett kollégáiddal, mint amikor azt nézik kétszázan, vagy ötszázan, vagy ötezren, még ha veled vannak és drukkerek is. De utána kijöttünk, ahogy egyébként minden előadás után.

[theaterman]: Akkor sajnos én voltam itt kevés ideig. Egy órát itt voltam még a vége után, és tök furcsa volt, hogy itt elcsendesedett minden, mindenki hazament. Azt a fajta szellemiséget hiányoltam, amit mondjuk a Jordán (Jordán Tamás) képvisel Szombathelyen, hogy a színészek legyenek szombathelyiek. Legyenek ott a nézők között…

[Ugrai I.]: Ez egy nagyon fontos kérdés, és fontos is róla beszélni. Az Átrium hosszú távú célja az lett volna, hogy itt egy állandó műhely és társulat épüljön fel. Abból a TAO támogatásból, amit mi fizető nézők után kaptunk, ezt meg lehetett volna csinálni. A csapat magja nyilván megvan már, a következő évben el lehetett volna kezdeni ennek a szerkezeti felépítését, és kb. 2 év múlva azt lehetett volna mondani, hogy igen, ez egy valódi értelemben vett társulat. Az a létbizonytalanság, amit a TAO helyzet eredményezett, annak következtében nagyon sok színészünk – mivel nem tud annyit játszani jövőre, mint az idén, valamint nem tud annyi előadásban részt venni és nem tud bemutatót csinálni itt – elmegy máshová is dolgozni, és ezért vállal máshol munkát, például forgatásokat. A forgatásnak most nagyon nagy divatja van. Tudok olyan színészről, aki azt mondta, hogy ő sosem ment volna el forgatni, mert egyáltalán nem vágyik arra, hogy reggel fél négykor jöjjön érte a taxi, leforgassa az egész napot, majd jöjjön ide játszani. Aztán aludhat két órát, és ezt csinálja, mondjuk három hónapig… Ennek a következménye, hogy van, aki rögtön előadás után elmegy, egyszerűen azért, hogy ne haljon meg… Ugyanez az oka, hogy le kell valakit kettőzni vagy akár hármazni. Ez az egzisztenciális pusztulás, amibe a színészeket belehajszolják, ugyanennek az eredménye! Hiszen, ha bizonytalan egy helynek az egzisztenciája, arra értelemszerűen az ott dolgozók reagálnak.

[theaterman]: Ez igaz a sztárszínészekre is?

[Ugrai I.]: Abszolút! Bár nem tudom, Magyarországon van sztárszínész?

[theaterman]: A nagyon ismert színészekre gondolok. Pl. Stohl András, Alföldi Róbert, Hevér Gábor…

[Ugrai I.]: Igen, természetesen rájuk is igaz. Ők nagyon ismertek, és a közönség tekintetében nyilvánvalóan sztárok, de azt gondolom, hogy ez a pozíció egzisztenciális tekintetben nem hasonlítható össze az ő nyugati kollégáikkal, akik sokkal nyugodtabb és kiszámíthatóbb körülmények között alkotnak. Az, hogy lakni kell, élni kell, ezek ugyanolyan problémák. És egyébként minél keresettebb, tehát minél többet dolgozik valaki, annak annál bonyolultabb a logisztikája, a megszervezése is. Sokan azt gondolják, hogy ezek a dolgok gondtalanságot jelentenek. Hát nem, biztos, hogy nem. Csak legfeljebb más típusú gondokat. De ilyen értelemben szerintem Magyarországon nem tudunk beszélni sztárokról.

[theaterman]: Csak ez fura, hiszen őket ismerik a színházból, filmekből, szinkronból…

[Ugrai I.]: Igen, ez egy nagyon furcsa dolog, hogy valakinek, hiába tartja őt nagy becsben a közönség, és bárhol tűnik fel, bejönnek rá, be kell vállalnia egy nyáron két-három forgatást, tizenhat szinkront, négy hangalámondást és két reklámot a meglévő színházi szerepei mellé, hogy azt érezhesse: most néhány hónapig fix egzisztenciája van. Legyen tehát világos, hogy a TAO eltörlése, és a magyar színházaknak ebbe a helyzetbe való kényszerítése a színészek, illetve a színházi dolgozók egzisztenciáján is csattan. A magánszínházak például lehetőséget teremtettek arra, hogy a méltatlanul alulfizetett színészek különböző társulatokból vendégként eljőve a rangjukhoz méltó fizetést keressenek. És már ez sem lesz, vagy legalábbis sokkal kevesebb lehetőség lesz erre… Érdemes  végiggondolni, hogy ez kinek jó.

[theaterman]: Lehet tudni, hogy az Átrium is a stábnak – beleértve a törzsgárdát is – 90 százalékától meg kellett válnia kényszerűségből. És a színészi fizetések is csökkentek. Az érintettek hogy fogadták ezt?

[Ugrai I.]: Te hogy fogadnád, ha azt mondanák, hogy a jövő hónaptól nem tudnak foglalkoztatni? Vagy egy helyen, ahol szeretsz dolgozni, egyszer csak azzal jönnek, hogy ez most már nem lesz, mert a te munkaköröd megszűnik… Vagy hogy a jövő hónaptól ugyanezt a munkát kevesebb pénzért csinálhatod?

[theaterman]: A színészek a fizetéscsökkentést hogy fogadták? Beleállnak az ügybe, vagy fintorognak? És ez most főként a sokat foglalkoztatott színészek kapcsán érdekel.

[Ugrai I.]: Szinte kivétel nélkül mindenki elfogadta ezt a helyzetet. Örülni nem örült senki. De nem volt olyan, hogy valaki azt mondta volna, hogy akkor emiatt sziasztok. Ők megértették, hogy ez máshogy nem fog menni. Hogy itt még van színház, annak köszönhető, hogy ők, a színészek, a táncosok, a zenészek, illetve minden technikai, műszaki és adminisztratív dolgozó plusz áldozatot vállalt, az amúgy sem hálás körülmények között. Persze volt olyan is, aki elment, mert már nem látott itt perspektívát. Ha annyian mennek el, hogy a produkciók biztonságosan nem játszhatók tovább, akkor megint ott tartunk, hogy abbahagyjuk. De akik itt vannak, azoknak nem lehet eléggé megköszönni, hogy így kitartanak.

[theaterman]: Jön egy új évad. Októberig látjuk.

[Ugrai I.]: Mások már a májusi bemutatójukat is látják… Mi valóban eddig látunk, hogy októberig még lesz Átrium.

[theaterman]: És októberig meg is van hirdetve. Hogy lesz október után?

[Ugrai I.]: Terveink szerint marad ugyanez az előadásszám. Havi nyolc-tíz-tizenöt tud lenni a mi saját előadásainkból.

[theaterman]: Vaknyugat például szeptember-októberben nem lesz…

[Ugrai I.]: Igen, de korábban is előfordult, hogy a Vaknyugatot nem az évad legelején újítottuk fel, hanem később. Ez egyeztetés függvénye is. Hiszen mi magánszínházként a társulatok mögött vagyunk. És az, hogy blokkban tudunk csak játszani, nagyban megnehezíti a dolgunkat.

[theaterman]: A Vaknyugatot személy szerint már rohadtul várom.

[Ugrai I.]: Mi is nagyon várjuk. Különösen azért, mert a 75. előadás következik. Egy évadban 7-szer, 8-szor megy évek óta. És nagyon szeretjük mindannyian. És valóban ez volt az Átrium első előadása. Szóval minden tekintetben fontosnak tartjuk. Csak hát a Rétfalvi Tomi elszerződött Szegedre, a Ficzának (Ficza István) havi huszonsok előadása van az Örkényben, az egyeztetés itt is egy borzasztó nehéz dolog. És lesznek egyéb változások is. Valószínűleg ennél az előadásnál is jegyárat kell emelni, és meg kell nyitni az erkélyt. Plusz dolgokat kell beletenni, illetve bizonyos dolgokat csökkenteni kell ahhoz, hogy működni tudjon. De a szándékunk az, hogy még sokáig legyen Vaknyugat. Nyilván, abban a hónapban nem lesz Egy, kettő három, meg 12 dühös ember, meg Az Őrült Nők Ketrece, annak terhére, hogy ez lehessen. A korlátozott játszás azt jelenti, hogy nem lehet a repertoár minden elemét minden hónapban játszani…

[theaterman]: Egy átlag néző, vagy bárki, aki az Átriumról olvas, vagy hall, mit tehet ezért a színházért? Van-e ereje az egyéni felajánlásoknak?

[Ugrai I.]: Ezt nagyon komolyan mondom, ha az egyéni felajánlások nem lettek volna, akkor itt körülbelül április óta már nincs színház.

[theaterman]: Igen, csak ezt az átlagember nehezen hiszi el, hogy az én háromezer, vagy ötezer forintom az valamit ezért tehet.

[Ugrai I.]: Abszolút tehet! Hát hogy a túróba ne.

[theaterman]: Csak sokan ezt nem hiszik el. Kicsit, mint a politikában. Hogy az én szavazatom tök mindegy, nem számít.

[Ugrai I.]: Önmagában ötezer forinttal valóban nem lehet mit kezdeni. De amikor 10 ember ad ötezer forintot, az már ötvenezer, amikor 100 ad, akkor az ötszázezer, az pedig egy estének a jelentős költséghányadát már finanszírozza az Átriumban.

[theaterman]: Tehát a minimum, amit az érdeklődők tehetnek az, hogy jegyet vesznek, és eljönnek az előadásokra. Ezen túl mit tehetnek?

[Ugrai I.]: Ezen túl, ami iszonyatosan fontos lenne, hogy ahol csak lehet, megismertetik a többiekkel az előadásainkat.

[theaterman]: Milyen formában?

[Ugrai I.]: Bármilyen formában. Megosztják a Facebookon, mesélnek róla, visznek tőlünk szórólapot, műsoros leporellót, elküldik e-mailben, feliratkoztatják az ismerősöket a hírlevelünkre, szóval tulajdonképpen bármilyen formában tehetnek érte.

[theaterman]: És ennek valóban van hozadéka?

[Ugrai I.]: Abszolút! Csak ennek van hozadéka. És ez nem vicc.

[theaterman]: Az utolsó évadban minden előadás előtt vagy a Balázs (Zsedényi Balázs, az Átrium produkciós menedzsere), vagy Te elmondtátok a nézőknek, hogy mi a helyzet, kortes-beszédet tartottatok a színházért. És azt éreztem, hogy a nézők egy jó része nem érezte át, hogy ennek tényleg súlya van és tényleg nem kértek sokat. Úgy érezték az emberek, hogy „ó, hát én ehhez kevés vagyok”. Pedig valójában ez nem kevés!

[Ugrai I.]: Nem kevés. És pont ugyanez a hitetlenség az, ami a magyar közéletben is benne van. Hogy ezt majd eldöntik helyettem, fölöttem okosabbak. Meg hogy legalább ezek nem lopnak annyit, satöbbi. Én azt gondolom, hogy bárki bármit lop, az ellen fel kell szólalni! Nincsen olyan, hogy valaki kevesebbet lop, vagy többet… Mert nem bánik gondosan az én javaimmal. Márpedig ezek az én adóforintjaim, az én munkám, az én megtermelt javaim. És az én szavazatom egynek ugyanúgy számít! Ezek az egyek megsokszorozódnak.

[theaterman]: József Attila is mondta: adódjatok össze…

[Ugrai I.]: Így van, és ez teljesen pontos. Ha bemész egy színházterembe teljesen egyedül, nem fogsz tudni csinálni semmit. De ha rögtön ott van egy ember, aki ért a fényhez, egy másik, aki ért a hanghoz, még kettő, aki el tud mondani néhány mondatot, még kettő, aki tud valami zeneszerszámon játszani, és ha van hozzá egy jó szöveg esetleg, amit egy olyan ember írt meg, akinek van hozzá tehetsége, akkor basszus, ebből lesz egy előadás! Ezek külön-külön nem biztos, hogy érnek annyit, mint amikor ez összeadódik.

[theaterman]: Mégis kell, hogy ott legyenek egyesével.

[Ugrai I.]: Hát persze! Aki azt mondja, hogy ehhez én kevés vagyok, meg az én szavam úgysem számít, akkor gondoljunk bele: a színház sem létezik.

[theaterman]: Igen, csak én hungarikumnak látom azt, hogy senki nem hisz a közösség erejében, meg az egyén erejében, amivel a közösséghez hozzá tud tenni.

[Ugrai I.]: Pedig a mi munkánk az pont ez. Minden előadásunk elején elhangzik: a színház közösségi élmény. Persze én is érzem, hogy sokan nem tudják, mit jelent a közösség, hogy mit jelent a másikra tekintettel lenni, zavarják a mellettük ülőt vagy éppen a színházi előadást, mert neki csak saját maga a fontos. Mások úgy gondolják, úgy lesznek részei egy közösségnek, hogy mennek a többiek után, mert mások úgyis jobban tudják. Ez két jellemző szélsőség, és ez nyilván társadalmi jelenség, amivel kezdeni kellene valamit. Egyik sem működőképes. Én egyedül sokkal kevesebbre vagyok képes, ha nem segítenek ebben mások. Ha pedig teljesen átadjuk a döntést magunkról valaki másnak, akkor lehet, hogy ezzel lemondunk a felelősségről saját magunkért…

[theaterman]: Ez ismerős valahonnan… (A mondat a Chicago-ban hangzott el)

[Ugrai I.]: Hát ez nem véletlenül került oda. Hát persze.

[theaterman]: Milyen nézői visszajelzések érkeznek az Átrium elmúlt néhány hónapjával kapcsolatban?

[Ugrai I.]: Nagyon nehéz erre válaszolni. Mert ha az ember ezt felfogná, akkor napokig sírna a meghatottságtól, és ezt komolyan mondom. Nap, mint nap szembesülünk azzal, milyen fontosak vagyunk bizonyos embereknek. Ha ezt tudatosan felfognánk, szerintem akkor nem is tudnánk dolgozni. Elképesztő mennyiségben jönnek levelek. Olyan történeteket, élethelyzeteket osztanak meg velünk, hogy miért voltunk fontosak az ő életük egy adott pillanatában, ami csodálatos, magával ragadó. Arról tesznek tanúbizonyságot sokan, hogy használják azt, amit adni tudunk. És bizonyos értelemben riasztó is az a felelősség, hogy minden este úgy kell kiállnunk oda, hogy ezt megugorjuk. Ennek a színháznak éppen az a célja, hogy hasznos legyen azok számára, akik nézik. Lehet, hogy nem ma, nem holnap, de mondjuk jövő hétfőn, vagy két hónap múlva abból, amit láttál, és ami történik veled, abból szülessen egy kérdés. Vagy egy válasz. A színháznak ez a célja szerintem. Nem az, hogy az élet szépségéről értekezzen, hogy szép szövegeket vagy történeteket lehessen megismerni. Hanem az egyéni és a társadalmi hasznosság. Ez a színház ezt próbálja csinálni. Az önmagáért való szépségért, magáért az esztétikáért szerintem – de ez az én véleményem – nem érdemes színházat csinálni. Ezzel sokan nem értenek egyet, de hát virágozzon ezer virág, ahogy szokták mondani… csak hagyják azt is, hogy mi ezt csináljuk úgy, ahogy mi gondoljuk. És mi nem mondjuk, hogy emellett az embernek a nagy univerzumban elfoglalt helyéről, meg a szerelemről, meg a romantikáról, meg az életről és halálról nem lehet színházat csinálni. Lehet, csak ennek szerintem akkor van értelme, ha le tudom fordítani a magam életére. A mesék nem véletlenül a szegény ember legkisebb fiáról szólnak. Akivel közös nevezőt tudott találni az, aki a mesét hallgatta, vagy olvasta. És azt tudta mondani, hogy ez az én történetem. Ha távoli, elvont plakátokat tolunk ki, az lehet szép. De hogy hasznos nem lesz, az biztos. Persze vannak időszakok, amikor ez dominál, és vannak, amikor az dominál. Mi most nem vagyunk az elvárt és a támogatott helyzetben. Ettől függetlenül mi nem tudunk máshogy színházat csinálni. És nagyon fontos, hogy az itteni előadások próbálnak nem üzenni! Nem azt mondjuk, hogy ezt így és így kell gondolni. Hanem megfogalmazunk dolgokat, amihez lehet viszonyulni. Akár mellette, akár vele szemben!

[theaterman]: Nekünk is volt vitánk…

[Ugrai I.]: Igen, az egyik előadásunk egyik motívuma kapcsán. Na de én akkor is azt mondtam neked, hogy a vita nem rossz! Hogy gondolatot cserélünk, az jó. Hogy jutunk valamire a másik gondolatai megismerése által, az előre visz. Az, hogy némán ülünk valami előtt, és azt nézzük, hogy „aha, ez szép”, az biztos, hogy önmagában nem egy maradandó valami. A színház azért van, hogy legyen gondolat. És nem azért, hogy konzerváljunk dolgokat. A színház nem iskola, nem múzeum, nem szószék, nem újság…

[theaterman]: Pont ez jutott eszembe, és ez különösen igaz az Átriumra, hogy én nem azért járok ide, hogy kikapcsolódjak, hanem, hogy bekapcsolódjak!

[Ugrai I.]: Szerintem sokkal hasznosabb kapcsolódás az, amikor az ember tartalommal, akár kérdésekkel telve távozik valahonnan. Lehet könnyed bohóságokat, habkönnyű kedélyességeket nézni másfél-két óráig, de engem például bosszant, ha nem emlékszem rá másnap. És akkor nem látom az értelmét, hogy miért voltam ott. De persze az ilyen sem rossz, és pláne nem baj. Vannak ilyen guilty pleasure-ök, amit csak azért néz az ember, hogy nézze…

[theaterman]: Csak nem viszel el belőle semmit…

[Ugrai I.]: Az teljesen világos, hogy ennek a színháznak például nem küldetése a világirodalom mélydrámáit felvonultatni. De szerintem az a rendszer nem érvényes, amelyik szembeállítja egymással a popkultúrát meg a magaskultúrát. Az, hogy te színvonalas és egyedi dolgot csinálsz, az nem zárja ki, hogy az népszerű vagy befogadható legyen. És nyilván azért rendez itt a Gothár, a Znamenák, meg az Alföldi (Gothár Péter, Znamenák István, Alföldi Róbert), mert az ő munkásságukban is az érezhető, hogy ilyen értelemben nem egy feltétlen kizárólagosság van. Én borzasztóan utálom azt a fajta értelmiségi gőgöt és lenézést, amikor csinál valamit az alkotó, és büszke rá, hogy a nézők nem értik… Ami persze nem feltétlenül baj, hiszen a dolog nem arról szól, hogy mindenben szolgáljuk ki a közönséget, de hogy figyelembe kell venni azt, hogy ezt itt valakik nézni fogják, hát az evidens. Néző nélkül nincs színház!

[theaterman]: Itt most megint több ponton eszembe jutott a Nemzeti anno… Az, hogy az Átriumot nem sikerült úgy beszántani, mint 2013-ban a Nemzetit, tokkal-vonóval, azt valamilyen szinten sikerként élitek meg? Jó érzés az, hogy – bár volt rá törekvés – de nem sikerült megsemmisíteni?

[Ugrai I.]: Nagyon őszintén próbálom ezt átgondolni, de ebben a rendszerben, ebben a dichotómiában nem gondolkodunk. Olyan nagyon egyszerű dologról van szó, hogy iszonyúan rossz bizonytalanságban élni, és ennél még az is jobb, hogy azt mondjuk, hogy akkor álljunk fel… Viszont az a szeretet, ami a közönségtől érkezik, és az a hatás, amit az előadásaink elérnek, annyira elsöprőek és csodálatosak, hogy nem tudunk abban gondolkodni, hogy ezek ne legyenek. És teljesen racionálisan, nekünk legkésőbb novemberben-decemberben, tehát a TAO megszüntetése után be kellett volna zárni. És csinálni valami egészen mást. Ez tök komoly, tehát ebben nincs valami önsajnáltatás, vagy ilyesmi, én halálosan komolyan gondolom, hogy az lett volna a helyes döntés, hogy bezárunk. De amíg ezek az előadások olyanok, amilyenek, amíg látom a Hernádi Jucit a Félelem… végén állni úgy, ahogy, vagy amíg az van Az Őrült Nők… végén, ami van, vagy ahogy lekoppan egy-egy poén az Igenis-nél…

[theaterman]: Egyre inkább…

[Ugrai I.]: Egyre inkább, vagy ahogy Robi átváltozik az Egy, kettő, háromban, és ahogy átváltoztatja a Dávidot (Szatory Dávid); vagy ahogy a 12 dühös emberben végigzongorázunk ezen az egymás meg nem értésén és a kommunikációs csődön, és ahogy ez leesik az embereknek… ezekre nem könnyű azt mondani, hogy ne legyen! És ezért fáj annyira a Chicago, mert ott is megvan ez az érzés. Csak egyszerűen van egy pénztárca, ami azt mondja, hogy ez innentől akkor éri meg, ha 18.000 forint lenne egy jegy… ezt pedig nem tudjuk vállalni, vagy legalábbis nem tudnánk belőle annyit vállalni, amennyit a jogtulajdonos elvár.

[theaterman]: Amiről kevesebb szó esett, A Krakken művelet. Az is lekerül a repertoárról…

[Ugrai I.]: Az is passziválásra került csak.

[theaterman]: Ráadásul nem volt meghirdetve ennyire, hogy utolsó, és gyertek…

[Ugrai I.]: Hát igen, ez a problémánk nekünk is! Ez esetben is, ha bármi lehetőség van rá, akkor erre is pályázni fogunk, nem mondunk le róla, nem vesszük le műsorról, csak egyszerűen nem tudjuk játszani az objektív körülmények miatt. De ezt is fontos és nagyon szeretett előadásunknak tartjuk. Az Átrium, azt gondolom, egész egyszerűen azért tud működni, mert olyan előadásokat csinál, amilyeneket máshol Pesten a nézők nem láthatnak. Ezt a világot, az Öldökléstől (Az öldöklés istene) a Vaknyugatig, a Krakkentől a Félelemig, szóval máshol ilyen nincs! Nem formailag egységes előadások ezek, sőt, de van bennük közös nevező, hogy egyenesben vannak fogalmazva, nem nézzük hülyének a nézőt. Próbáljuk felnőtteknek és partnernek tekinteni azokat, akikkel kommunikálunk. És a Krakken pont ilyen! Egy egészen csodálatos agymenés, ami műfajilag teljesen más, mint bármi, de hogy egyedi cucc, az száz százalékosan biztos. És ezért is gondolom, hogy helye van itt. Arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatos csapat csinálja. Az egykori kaposvári társulat kiválóságai Molnár Piroskától, Lázár Katitól Lugóig (Lugosi György) és Némedi Árpiig, mellettük ott van Gyabi (Gyabronka József), meg Bálint András, és hozzájuk csatlakoznak kiemelkedően tehetséges fiatalok! És mindezt a Bodó (Bodó Viktor) rendezi – szóval ez egy olyan együttállás, ami nekünk mindig nagyon pozitív élményt okozott. Amivel a nézők egy része nagyon tudott menni, a nézők egy része meg nem tudott menni. De a színház ízlés. És nem lehet úgy oda menni, hogy „ha ez nekem nem fog tetszeni, akkor ez szar” – hát ilyen nincs. Minden egyes előadás egy kísérlet. Hogy ha valakinek nem tetszik, attól az még nem rossz. Nem attól rossz valami, hogy valakinek nem tetszik. Hanem attól, hogy tartalmatlan, üres, gyáva, sekélyes, felületes. Szerintem.

[theaterman]: Itt az utolsó időszakban, amikor minden este, előadások előtt kortes-beszédeket tartottatok, felfogták az emberek, hogy miért csináljátok? Támogatásért, figyelemért, marketing céllal? Éreztetek-e bármi hatást? És persze voltak benne poénok, például, hogy csörgős cukorkát ne vegyünk elő a darab alatt…

[Ugrai I.]: Az nem poén, azt nagyon komolyan gondoljuk… Az a közösség egymás mellett élésének része, hogy ne zörögjük szét két percig az előadást.

[theaterman]: De szerintetek átment az üzenet?

[Ugrai I.]: Ez az, amit az előbb boncolgattunk. Bár szerencsére nagyon sokan megértették, miről van szó, teljesen nyilvánvaló, hogy a szocializmusból a mai napig itt maradt az, hogy a kultúra jár, ingyen van, meg majd más megoldja a gondokat, úgyis majd lesz valahogy, én úgysem tehetek semmit, és majd legfeljebb elmegyek az xy színházba…

[theaterman]: Erről nyíltak már viták, és én is keményen beszóltam, hogy attól, hogy a szar fel van díszítve, attól még büdös marad, és SZAR!

[Ugrai I.]: Ez egyrészt igaz, másrészt azt gondolom, hogy mondjuk a Nemzeti Színházban az átlag jegyár adó, minden nélkül kb. 1.200 forint. Itt ugyanaz az átlag jegyár 2.600 forint. Szerintem, aki kifizeti annak a jegyárnak a 2,3-szeresét, az sajnos oda akkor sem fog menni, ha oda ingyen adják a jegyet. Erről nem tehet senki, de ezért nem is lehet haragudni.

[theaterman]: És mennyire tudatosak a nézőitek? Aki akár tüntetőleg, akár valamit képviselni jön hozzátok? Aki amellett, hogy megnéz egy előadást, jelzés értékű szerepet is vállal, hogy én azért vagyok itt, mert egyetértek vele és támogatni szeretném? És mennyi az a néző, aki szimplán csak betéved?

[Ugrai I.]: Vannak betévedők, de biztos, hogy többségében nagyon tudatos nézők vannak itt. Egész egyszerűen azért, mert annyi pénzt, amennyibe itt egy jegy kerül, az ember nem ad ki véletlenül. Biztos, hogy vannak, akik demonstratíve jönnek. De azt hiszem, a demonstráció a második helyen van. Mert nem jönnének akkor, ha egyébként nem okozna nekik jobb élményt, mint egy másik színház. Az, amit itt látnak, a mi lehetetlen kereteink között. És ez összefügg azzal, amit az előbb mondtam. Az, hogy itt felnőttnek vannak nézve a nézők, az itt bizony vonzó dolog! Én akkor határoztam el, hogy nem megyek el többet a teljesen mindegy, melyik színházba, amikor velem összekacsintottak, hogy mindenki hülye, és mindenki rossz, de mi, akik a kultúra letéteményesei vagyunk, Ti, kedves nézők és mi, át fogjuk ezt vészelni… Nálunk pont nem ez van! Mi ennek a részei vagyunk, és ha ezen felülemelkedve pillantgatunk lefelé, hogy hát igen, de mi legalább jobbak vagyunk a többieknél, abból nem sül ki semmi. És ameddig nem akarunk, nem fogunk, nem tudunk cselekedni, addig ez így marad. Ezt kellene tudatosítani. De érted, ha valaki tudatosan úgy dönt, hogy ezen nem akar változtatni, az szerintem nem baj! Csak legyen tudatos!

[theaterman]: Mivel jár az, hogy a Magyar Színházi Társaság kiszállt a POSZT-ból?

[Ugrai I.]: Semmivel… Én nem nagyon tudom, hogy a POSZT most kinek és miről szól, azon túl, hogy egy ilyen családi fesztivál… A szakmai rendezvények nagyrészt már pár éve megszűntek, és meghívnak oda előadásokat. A Teátrumi Társaságban is van olyan, aki szerintem nagyon jó színházat csinál, és olyan is, aki nem… A Színházi Társaságnál ugyanez a helyzet.

[theaterman]: Neked van még bármi itt az interjúban, ami szerinted fontos?

[Ugrai I.]: Órákig tudnám mondani! (nevet)

[theaterman]: Akkor egy utolsó kérdés. Ma este Az Őrült Nők Ketrece van, 250. előadás. Milyen a hangulat az évad végén?

[Ugrai I.]: Hát ez nagyon furcsa. Bár itt az Átriumban ez most az utolsó előadás, de holnapután még Debrecenben játszunk egyet, és még egyet, és utána bár el fogjuk búcsúztatni ezt a csodálatos évadot, de július végén Veresegyházon játszunk még egy Igenis, miniszterelnök úr! előadást szabad téren…

[theaterman]: Készültök valami extrával a mai estén?

[Ugrai I.]: Jacobot és Francist mindkét színész játssza, aki látható a szerepben. Mindig az a nagy kérdés, hogy az ilyen ünnepi előadásokat ki játssza. Hát úgy gondoltuk, ebben a két szerepben játsszák mindketten, a színészek pedig partnerek voltak ebben a játékban. Lesz olyan jelenet, amelyben csak az egyikük, lesz, amikor csak a másik, de egyes jelenetekben mindketten benne lesznek Józan László és Fehér Tibor, illetve Nagy Dániel Viktor és Szatory Dávid.

[theaterman]: A Chicagónál is duplázás volt. Az utolsó előadáson befutott mindkét Roxie…

[Ugrai I.]: Igen, de az némileg más volt. Ott ezt megpróbáltuk dramaturgiailag alátámasztani, és fontos volt, hogy az előadás zárószövegét együtt mondhassák azok, akik eddig mondták. Itt, Az Őrült Nők Ketrecénél ez inkább egy fieszta, egy ünnep, de persze fontos, hogy ne csak az ünneplésről szóljon a kétszázötvenedik, hanem az előadás is működjön teljes értékűen, ahogyan a többi. A lehetőségek szerint megpróbálunk ünnepelni, de nem tudok nagyon biztatót mondani. Örülünk ennek az öt évnek és bízunk abban, hogy lesz hatodik születésnap is.

[theaterman]: Az évad végén mit üzensz az olvasóknak?

[Ugrai I.]: Jöjjenek színházba, amíg lehet.

Fotó: Lakatos Péter


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük