Az Orlai Produkciós Iroda bemutatói közül ezúttal a 6szín játszóhelyen látható Marius von Mayenburg-darabot, az Ex c. előadást néztem meg Dömötör András rendezésében. Előzetesen azt az útravalót kaptam egy számomra kedves embertől, hogy ismerve engem, ez biztosan tetszeni fog. És valóban jól ismer: lenyűgözött az előadás.
A háromszereplős történet kifejezetten a tartalomra koncentrál. Elképesztően szövegcentrikus, ezért egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk. Egyrészt nem érdemes egyetlen fordulatról sem lemaradni, másrészt a színészek sem engedik, hogy akár csak egy pillanatra is elkalandozzunk. Izgalmas és egyben kissé megdöbbentő felfedezés számomra, hogy mostanában kifejezetten olyan előadások jönnek szembe velem, melyek egy konkrét generáció, a mostani negyvenes korosztály életébe és kihívásaiba adnak mélyebb betekintést. És mivel magam is érintett vagyok ebben, igen mélyre tudnak jutni a lelkemben ezek a történetek, pláne amikor a benne játszó színészek is ezt a generációt képviselik. Így számomra még hitelesebb és átütőbb a történet, ami a színpadon játszódik. És pontosan ezért fognak meg az olyan lélektani történetek, mint az Ex. Nyilván meg kell élni bizonyos kort, túl kell lenni jó pár tapasztalaton, hogy értsük és érezzük a párbeszédek súlyát és tétjét – ha viszont ez az előélet adott, igazán kapaszkodós esténk lesz! Nem mellesleg a komorságot remek humorral oldja a darab.
Késő este van. A gyerekek már alszanak. A feleség (Járó Zsuzsa) egy dokumentumfilmet nézne, a férj (Schruff Milán) a maradék lasagnát eszi. Az idegek már ettől pattanásig feszülnek, hiszen régóta házasok. És ekkor még nem is sejtik, hogy egyikük exe (Péter Kata) úton van hozzájuk. Ez nem lesz egy sima éjszaka. Senki ne dőljön hátra, exe mindenkinek van!
Van ám. Az persze önmagában nem gond, ha van. Az ezzel járó gyanakvás, és egy aktuális párkapcsolat romlása viszont már nagyon is gond. Feleség és férj már a nyitó jelenetben civódnak. A férfi próbálja megőrizni a békét, a feleség provokálja. Aztán kiderül, hogy a férj is csak viccelt, játszott. Megy a szokásos adok-kapok, a magyar családok számára is tökéletesen ismerős húzd meg – ereszd meg, az összekényszerültek boldogtalansága. Persze, ott vannak már a gyerekek is. Mindenük megvan, csak épp a bizalom, a boldogság, a szerelem kérdéses. Egyikük sem tudja már pontosan, mit szeret a másikban, vagy valaha mit szeretett. És hogy ez a valaha volt láng hová tűnt? Vajon normális, megszokott, hogy eltűnt? Másoknál is eltűnik? Akkor meg mi értelme az egésznek? Pláne a házasságnak és gyerekvállalásnak?
Manapság, amikor a gyerekszám növeléshez köt mindenféle kedvezményt a kormány (ami valójában nem is kedvezmény, csak árfelhajtó tényező), még több egymásra kényszerülő férfi és nő sajtolja bele magát egy kényszermodellbe. Hát, ezek a gyerekek nem tudom, hogyan nőnek majd fel és milyen világot teremtenek majd. Én minden esetre a felelősségvállalás jegyében más utat választottam – és egy hétvége alatt egymás után két színházi előadás is meggyőzött a döntésem helyességéről. Az Ex volt ezek közül az egyik.
Mit akarunk egymástól, ha már csak a megszokás van? És ha ehhez még bizalmatlanság is társul, a közös célok meg lassan köddé válnak, akkor börtönbe zárjuk magunkat. Mi történik, ha elindul hozzánk egy exünk? A férj elkerülni, a feleség szorgalmazni próbálja a találkozást. Egy ilyen estén megúszhatatlan az igazsággal való szembenézés. Mindent az asztalra kell pakolni. Az összes kimondatlan történetet el kell mesélni. Fel kell vakarni a múltat, és a helyére kell pakolni azokat a mozaikokat, amelyek –úgy tűnik– sok év után sem kerültek a helyükre. Erre vállalkozik ez a három ember. De vajon azt kapják az estétől, amit vártak? Megkönnyebbülnek és megbékélnek, vagy csak még jobban megsérülnek? Az őszinte szó sokszor elvárás, mégis vannak olyan helyzetek, amikor nagyobb károkat okoz, mint a hallgatás.
Számomra az este legszebb és egyben leginkább katartikus része az volt, amikor Schruff Milán elmond egy fantasztikus, szenvedélyes és mérhetetlenül őszinte, tiszta monológot. Köntörfalazás és mellébeszélés nélkül. Ennek minden szava az én szívemből szakadt ki. És igaza volt a számomra kedves embernek: ha az előadás csak ebből az egy jelenetből állt volna csak, már akkor is megnyert volna, és már akkor érdemes lett volna megnéznem. Olyannyira, hogy szinte sajnálom, hogy az abban a pillanatban igazán szimpatikussá váló férfi karakter ezt követően egy másik helyzetet is megteremtett, amivel viszont már nagyon nem tudtam azonosulni. A férfi gondolkodásával egészen addig tudtam menni, amíg kiderült, hogy az őszinte kifakadással elmondott vallomása mögött mi volt a valódi szándék. Onnantól viszont már nem. Vajon mi lehet ez a pont?
A Schruff Milán – Járó Zsuzsa páros épp olyan érvényes, akár a Schruff Milán – Péter Kata kapcsolat. Mégis nagyon más a két történet. A két nőben sincs semmi közös, leszámítva a férfit. Ami igazán döbbenetes fordulat, az a történetből kibomló okok és okozatok összessége. Amikor kiderül, miért vált szét a korábbi pár, és miért döntött a férfi a későbbi felesége mellett. A történet háttere ugyanis egy találkozás, ami egyben fordulópont is volt: egy helyzet, amikor két ember közé álltak a különbségeik. Amikor áthidalhatatlan szakadék keletkezett közöttük egyszerűen azért, mert más világból jöttek. Miközben ez megerősítő körülmény is lehetne, és egymás csodálatos kiegészítésére is alkalmat adhatna, ebben a történetben egy kegyetlen szakadékot keletkeztet, melybe aztán bele is zuhannak – legalábbis a nő.
Ezen a ponton viszont elkezdett fájni a történet. Ma, amikor olyan rendszerben élünk, amely még csak nem is burkoltan, sőt, manapság már konkrétan rasszista megnyilvánulásokkal megerősítve beszél a társadalmi különbségekről. Visszaállít egy gusztustalan feudális világrendet, ahol az embereket osztályokba sorolja, és az osztályok között nincs átjárás. És a többség jobbágy. Adnak mellé ispánt, vármegyét, szolgabírót. Nos, ebben a berendezkedésben újra szakítási ok lehet, vagy akár egy kapcsolat kialakulásának gátja lehet, hogy az egyik a másiknak nem elég jó. Mert nem azonos az osztály. A vagyon. A háttér. Az agyamat eldobom attól, hogy újra ebben élünk, és hogy ez az európai ember számára évszázadok óta meghaladott megkülönböztetés ma nálunk ismét társadalmi normává kezd válni. Ezért pontosan értjük és érezzük, hogy a férfi korábbi kapcsolata miért feneklett meg, és a mostani, szintén kompromisszumokkal terhelt, boldognak éppen nem nevezhető élete kialakult. Ja igen, rendszerszinten azért még szerencse, hogy lehet erre nemet is mondani.
Elképesztően sűrű és kapaszkodós kétórás érzelmi hullámvasútra ül fel a néző ezen az estén. Azonban nyitott szívvel tanulhatunk belőle, felismerhetjük a korábbi hibáinkat és kaphatunk segítséget abban, hogy elkerüljünk hasonló csapdákat a jövőben. A legfontosabb talán: szeressünk a szívünk szerint, és hagyjunk elrohadni minden rendszert, ami ezt igyekszik torzítani, vagy ellehetetleníteni. Mert egy életünk van csak, és jogunk van azt szívünk szerinti boldogságban élni.
Fotó: Éder Vera
