Egy számomra nagyon kedves csapat fogott új vállalkozásba, amikor a Füge Produkció a Jurányi Ház égisze alatt megalkotta ezt az új előadást. Korábban az alkotók nagy részével az Alterego-ban bemutatott Szx_Mchn előadásban találkoztam. Ezúttal ismét egy számomra új helyszínen, izgalmas térben, a Dugattyús nevű helyen került bemutatásra a darab. Az előadásban egyetlen színésznő, Nagy Dóra játszik, teszi ezt olyan robbanó energiával, ami mindenestől kitölti a Dugattyús egyáltalán nem kis terét. A darab rendezője Gryllus Dorka, jelmez- és látványtervezője pedig Lakatos Márk. A játékot végig kísérő élőzene Gryllus Ábrisnak köszönhető. Anne Haug darabját Závada Péter fordította.
A műfaj zenés dühmonológ. És valóban: Nagy Dóra hetven percen keresztül mesél egy történetet, magas hőfokon izzik, közben élettel varázsolja tele a teret és egy pillanatra sem áll meg. Ez a darab nagyon komoly kihívás mind fizikailag, mind lelkileg és szellemileg. Az egyszemélyes előadások egyébként is különleges helyet foglalnak el a szívemben, mert itt mutatkozik meg igazán egy színész zsenialitása. Nincs pihenés, nincsenek üres percek, takarás és semmi. Csak a nyers valóság és a megállás nélküli munka a történet elejétől a végéig. Minden szem egyetlen emberre szegeződik, és neki az a feladata és felelőssége, hogy a jelen lévőket lekösse, bekapcsolja, lenyűgözze. Nagy Dórának ez kiválóan sikerült. Egyébként is régóta vágytam már egyszemélyes előadásban látni őt és kifejezetten az ő tündöklésére koncentrálni. Ez az előadás végre lehetőséget biztosít számára a teljes kibontakozásra, és ő száz százalékig él is ezzel a lehetőséggel.
Mi lett volna belőlem, ha Dominik engem vesz el? Ha a szalagavatón velem lassúzik? Ha nem gyűlölöm őt, hanem megcsókolom? Ha én lettem volna a szépségkirálynő? Mi lett volna, ha sosem megyek el innen? Mi lett volna, ha így alakul? Mi lett volna, ha Dominik szülei építenek nekünk egy házat a hegyen, abban az utcában, ahol a gazdagok laknak, ott élnénk a tökéletes családunkkal, ő dolgozna, én pedig otthon maradnék a gyerekekkel? Ha ezt dobja a gép? Ha én is olyan gazdag családba születtem volna, mint te, Tamara, rózsaszín tollpihém, ahelyett, hogy egyik munkából a másikba sodródom és napról napra élek?
A szinopszis jól összefoglalja a történet lényegét. Az előadásban megjelenő érzések, érzelmek és rétegek azonban még ennél is sokkal gazdagabbak. Egy bizonyos életkort elérve az ember visszatekint az életére, és akarva-akaratlanul is elmélázunk azon: mi lett volna, ha…? Mostanság –valószínűleg nem véletlenül– egyre több előadás és történet jön velem szembe, ami ezt a kérdést boncolgatja, csak most gyors egymásutánban két ilyen bemutatót is felém sodort az élet. Dolgom van vele, talán azért, mert ebben vagyok. Ráadásul ezek a történetek rendre a 40 éves életkort említik vízválasztónak, és ezzel is teljesen egyetértek és képes vagyok vele azonosulni.
Szóval negyven évesen áttekintjük az életünket: honnan indultunk, mik azok az elágazások, melyek akár már a születésünk előtt is predesztinálnak minket valamilyen életre. Jövünk valahonnan, megérkezünk egy családba, megszületünk, és innentől kezdve a körülményeink már akkor adottak, amikor azokra még –öntudatunk hiányában– semmilyen ráhatásunk nincs. Ahogy aztán telnek az évek és nyiladozni kezd az értelmünk, elkezdjük élni a saját életünket.
De ezt már eleve a kapott keretek között tehetjük csak. Vajon ki tudunk-e törni a kapott keretekből? És ha igen, milyen árat kell fizetnünk ezért? Mert mindennek ára van. És itt ismét egy elágazás: mennyire vagyunk kompromisszumkészek? Mennyire vagyunk hajlandóak lemondani a saját elveinkről, utunkról azért, hogy másféle életet élhessünk? És ez a másféle élet lehet-e teljesen a miénk, vagy ez mindig csak vágy marad, melyben sosem leszünk igazán otthon? Hogyan alakítják és csiszolják az életünket azok az emberek, sorsok, kapcsolatok, melyekkel az utunk során találkozunk. Mi lenne más, ha nem az egyik, hanem a másik embert választjuk társunknak? Ha nekünk jutnak osztályrészül a kényelmes és gazdag élet, mit tudnánk kezdeni vele? Mi dönti el, hogy adunk-e életet és kivel lesznek közös gyerekeink? Már ha egyáltalán lesznek. És szükségszerű, hogy legyenek? Többek, vagy kevesebbek leszünk gyerekekkel, vagy gyerekek hiányában? Egyáltalán mi ez az őrült verseny, ez a méregetés, egymáshoz viszonyítás? Ki az, aki meghatározza, mitől lesz teljes az élet, és listát készít az elérendő célokról, amiket aztán ha mégsem érünk el, kudarcot vallónak kell éreznünk magunkat? Hol van a határ a szabadság és a kötelezettségek között? Lehet-e, érdemes-e árral szemben úszni? Ugyanígy érvényes kérdés az is: be kell-e tagozódnunk a tömegbe csak azért, mert a többiek is ezt teszik?
A bátorság, az egyediség, a lázadás magányos útra vihet. De meglátásom szerint még mindig boldogabb a független önazonosság, mint a társadalmi elvárásokkal terhelt életút, ami aztán teljes boldogtalansághoz, kiábránduláshoz és elvágyódáshoz vezet. Persze ezt mindenki maga dönti el. Nekem ez az előadás egy jól eső vállveregetés volt: megnyugvást kaptam tőle, mert segített számba venni, mennyi felesleges kiégéstől kíméltem meg magamat azért, mert olyan döntéseket hoztam, amelyek szembe mennek a többség döntésével. Számomra megerősítés volt, hogy amikor a kezdetben magányosabb és göröngyösebb útra léptem, az ismeretlen irány felfedezésére indultam, valójában jól döntöttem. Miért? Mert nem roncsoltam szét sem a magam, sem mások életét, önérzetét, szívét, lelkét és jövőjét.
Nagy Dóra a szemünk láttára lényegül át a kezdeti mesélőből, köztünk járó-kelő szereplőből egy teljesen önmagából kiforduló, érzelmektől és bosszúvágytól fűtött vérszomjas fenevaddá, akit a felhalmozódó elfojtott vágy és indulat szinte teljesen elemészt. De vajon sikerül revansot vennie a saját életén? Megold-e bármit, ha „a kretén gazdag farok szétbassza a fejében a bohóczenekart”? Végig tudja vinni a tervét? Vagy mindez csupán gondolatkísérlet marad? Mesélje el ezt a csodás előadás a Dugattyúsban.
Nagy Dóra az előadás kezdete előtt már szerepben van. Mégis odajött hozzánk beszélgetni, segített leülni. Az előadás után viszont szemlátomást időre van szüksége a visszaváltozáshoz. Nem jön vissza közénk azonnal. A vadállatnak le kell nyugodnia. Vissza kell fordulnia önmagába. És ez annyira csodálatos! Ismerjük ezt a monológot. Ezt a dühöt. Talán épp ezért felszabadító és gyönyörű ez az este. Nekem pedig vissza kell majd térnem, hogy újra kinyissam a szelepeket, amiket első látásra már kinyitott a történet. Még van bennem düh és kétség, még látnom kell a történetet. Segít élni, túlélni.
Fotó: Sivák Zsófia
