Erősen indul a 2026-os színházi év. Januárban már meg is történt az első olyan bemutató, amit éves szinten is a legjobban vártam. Amikor hírét hallottam, hogy a szombathelyi Weöres Sándor Színház ilyen különleges bemutatóra készül, ráadásul a szívemnek oly kedves csapattal, azonnal tudtam, hogy bármit is fogok még látni az idén, ez a darab biztosan benne lesz a TOP 3-ban a számomra.
Az elfogultságom persze ennél is mélyebben gyökrezeik. Az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház idejében, 2010. április 24-én került bemutatásra a szombathelyi darab alapjául szolgáló mű, Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című darabja. A színház ezzel az előadással ráadásul új játszóhelyet is avatott. Egészen különleges helyszínen, egy nagyon intim térben, a színház festőműhelyében, szalmabálák között, igazi vidéki környezetre berendezett díszletekben lehettünk mi, nézők korlátozott számban részesei a történetnek. Bár Alföldi Nemzetijének minden előadását rajongva szerettem, ez mégis különleges helyre került nálam. Hasonló élményt nyújtott anno a Hazafit nekünk! című előadás, amely épp ellenkező irányú térben, a nagyszínpadi süllyesztők terében került bemutatásra, és a darab hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Színházat nekünk oldalam elnevezését ez az előadás ihlette.
Ilyen előzmények után persze nézők és alkotók is pontosan tudják, hogy elképesztően magasan van a léc. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy jó élményben lesz részem, bár előre nem tudtam elképzelni, hogyan lehet a korábban megismert szintet újra hozni, vagy fokozni. Most már tudom, hiszen sikerült. A Szombathelyen bemutatott előadás ismét izgalmas vállalkozás. Friss, eleven, a személyes életünkhöz és terünkhöz még közelebb álló, aktualizált és fájdalmasan ismerős a történet. Ha lehet, még keményebb, sűrűbb és kegyetlenebb, mint amit korábban láttam. Ezt az érzetet pont az adja meg, hogy a mindennapjainkhoz még közelebb hozta a történetet Alföldi Róbert rendező és Bíró Bence dramaturg. A Szombathelyen bemutatott darabnak egyébként Martin Sperr drámája nyomán, Perczel Enikő fordításának felhasználásával Bíró Bence az írója is egyben.
Szürke kisváros a határ mellett. A világban háborús idők járnak, de itt most látszólag béke van. Az itt lakók igyekeznek így-úgy boldogulni, de csúcson a gazdasági válság, és kevés a munka. Sokan a közeli határ túloldalán keresik a megélhetést, és talán nem csak azt. A fiatal Ádám is sokat jár a szomszédba, és hogy mit csinál ott, arról csak pletykák és álhírek tudósítanak. Állítólag börtönben volt, és állítólag csinál valamit, ami az itt lakó kisvárosiaknak idegen és félelmet keltő. Amikor a kilátástalanság és a szorongás az alapvető élettapasztalat, az emberek ösztönösen indulatosabbak és kegyetlenebbek egymással. Napról napra az lesz a legfontosabb kérdés, hogy ki a vadász és ki a vad.
A helyszín tehát egy magyar határmenti kisváros, lehet ez épp Szombathely. A közeg pedig fájóan aktuális: emberek, akik próbálnak élni, túlélni, de a mindennapok egyre nehezebbek. A feszültség nőttön nő, és a bizalmatlanság is csak fokozódik minden ismeretlennel szemben. Legyen az kárpátaljai magyar embertársunk, akit nemes egyszerűséggel ukránozunk (Nagy-Bakonyi Boglárka), vagy épp meleg honfitársunk, akit jól esik buzizni, üldözni és kicsinálni. Az előadásban nagyon élesen tetten érhető az a szerintem speciálisan magyar tulajdonság, hogy azokkal szövetkezünk és értünk egyet, akiknek még nálunk is szarabb. De ha valakinek jobban megy a sorsa, esetleg csak mást gondol a dolgokról, akkor a kíváncsi odafordulás helyett inkább ellenségként tekintünk rá. A „nekem szar, de neki még szarabb” sem valóságos szövetség. Egyszerűen csak alapvető lelki szükségletünk nekünk magyaroknak, hogy legyen valaki, aki még nálunk is szánni valóbb, aki nem kerülhet fölénk, akibe beletörölhetjük a lábunkat. Persze az is kegyetlen, hogy az egyik számkivetett csoport tagjaként egy másik számkivetett csoport gyűlölőinek táborát erősítjük pusztán azért, hogy ne minket gyűlöljenek a többiek…
Aztán olyan gondolatom is volt, hogy csodálatos és fantasztikus magyar színészeket a legtöbb háztartás csak maximum sorozatokból ismeri. A Mi kis falunk az én szememnek kifejezetten jópofa, mégis az az érzésem, hogy az a fajta ironikus, szarkasztikus humor, amivel a vidéki embereket ábrázolja, egyszersmind a benne szereplő színészeket a nagyközönséggel megismerteti, nem igazán közelít a valósághoz. Ami nem baj persze. De erős kontrasztot ad ehhez képest a szombathelyi Vadászjelenetek, ahol bár némi elviselhetőséget segítő humorral, mégis kendőzetlen őszinteséggel és ha kell, kegyetlenül valóságosan mutatja be a vidéki, kisvárosi élet szereplőinek gondolatait, azok befolyásolását, torzulásait és azt a működési mechanizmust, amivel állandó ellenségkereső pszichózisban lehet tartani az állampolgárokat. Hiszen addig is, amíg a nemlétező ellenségtől félnek, nyugodtan szét lehet lopni az országot a háborúellenes retorika örve alatt.
Egészen elképesztő szintre süllyedt a közélet. A választási kampány hajrájában szinte már elviselhetetlenül sok a dezinformáció, a nyílt és kifejezetten rosszindulatú hazugság, ami nem szól másról, mint az aktuális hatalom letéteményeseinek félelméről, amit átültetnek a választók szívébe is. Hiszen józan eszű ember pontosan tudja, hogy nem attól lesz háború, ha nem a kormánypártra szavaz, és nem kerül el minket a háború, ha oda szavaz. Mégis itt tartunk most, és az emberek elhiszik. Elhiszik, mert bemondta a tévé, mert megírta az újság – miközben mindkettő ugyanannak a hatalomnak a teljes kontrollja alatt van. Éppen ezért bárki, aki érintkezik a nyugattal, ami pusztán csak pár kilométerrel arrébb van, már gyanús, bűnös, vétkes, mert más.
Abban az országban vagyunk, ahol a pap a szentmisén nem mulasztja el a prédikáció részévé tenni, hogy nyíltan megmondja a híveknek, kire szavazzanak, különben elkárhoznak. Ahol nem csak az erőforrások, de a munkalehetőség is egy kézben összpontosul, és az önálló véleménnyel bíró embereket kerékbe töri a hatalom helyi szinten (ld. polgármester) is. Ahol az egyház és a politika egymás kezébe csap és egymást pénzeli, miközben az emberek buták és betegek az oktatás és egészségügy lezüllesztése miatt, de új orgonára van pénz.
Ebben a közegben próbál éldegélni és ebből kitörni Ádám (Balogh János). Átjár Ausztriába, mert tudja, hogy lehet szabadabban, szebben is élni. Tonka (Mari Dorottya) szeretné őt behálózni. És ha nem sikerül szép szóval, hát megy majd fenyegetéssel. Kéz kézzel kapaszkodtam a karfámba, amikor a kettőjük viszonya és a nő viselkedése egyszerre adott választ minden bizonytalanságomra és fenntartásomra, ami a házassággal és családalapítással kapcsolatos. Mari Dorottya olyan pontosan és ijesztően testesíti meg a követelőző, majd fenyegetőző nő prototípusát, ami számomra felért egy megerősítéssel az ezzel kapcsolatos döntéseimet illetően. Ezt fejeli meg a kormány az emberek összekényszerítésével: az általam csak „baszóhitelnek” nevezett konstrukciók, melyek semmi másra nem jók, mint a párok összeláncolására, a mindenáron szaporodásra, a nyomor újrateremtésére és az ingatlanára égbe lökésére. Igen, ebben élünk. És már velünk van az a generáció, aki már kérdez és próbálja megérteni, miért nincsen lehetősége semmire, és ugyanolyan indulattal keresi a válaszokat és a felelősöket, mint a darab hétköznapi szereplői.
Ádám anyja, Barbara (Németh Judit) egészen szélsőségesen hozza a fiát megtagadó anya karakterét. Teszi mindezt úgy, hogy értjük és racionálisan elfogadjuk az érveit. Sőt, a saját, tágabb családjainkban is egészen biztosan vannak szülők, akik azért nem állna szóba a gyerekükkel, mert az egy nekik nem tetsző döntést hozott meg a saját életével kapcsolatban. Ebben az előadásban csak elbukott szülők vannak. Mind, akik szülők, megbuknak a történetben, nem csak Barbara.
Bukott anya Mária is (Nagy Cili). Képtelen megérteni és szeretni a saját fiát, Ricsit (Gyulai-Zékány István). Miközben a fiú Ádámmal egyre jobban megérteti magát. Megnyílik, és Ádám hatására tanulni, fejlődni kezd. Mária új választottjával, Vilmossal viszont nem jönnek ki. Nem csoda, a férfi mielőbb szabadulni akar a „problémától”, és erről még a fiú anyját is képes meggyőzni. A meg nem értettség kilátástalanságba sodorja a fiút, amiből csak egy kiút létezik a számára…
A Vilmost játszó Némedi Árpád kezdetben úgy tűnik, hogy igyekszik középen maradni és betartani az „élni és élni hagyni” alapszabályát, aztán a Tonkával szembeni végleges és visszafordíthatatlan tette más tónusba helyezi a karakterét. Némedi Árpád egyébként színésze volt az általam emlegetett Nemzeti Színház Alföldi-korszakának. Azóta bármerre jár és bármit játszik, mindig követem nagy szívvel. Az előadás kezdetén a térbe megérkezve még kezet fogni is volt módunk úgy, hogy ez dramaturgiailag kiválóan illeszkedett az alaphelyzetbe, melybe megérkezünk, de legyen ez a nézőknek meglepetés.
Gyuri, (Hajdu Péter István) izgalmas figura. Számomra a klasszikus piros-fehér-zöld köntösbe bújt agymosott magyarlegény, aki magabiztosan büfögi fel a propagandát, annak legalábbis a gyűlöletre irányuló részeit, és közben egyre hangosabb, amikor nem érti: ha mindenben követi a közízlést, miért nem boldogul mégsem? Ezen kívül én beleláttam egy másféle frusztrációt is: végig Ádám másságával van elfoglalva, és ilyenkor elgondolkodunk rajta, hogy –Az Őrült Nők Ketrece szófordulatával élve– ennyire bejön a cucc?
A polgármester (Szerémi Zoltán) pontosan azt nyújtja, amit a felső kánon elvár tőle. Köntörfalazás nélkül kimondja, hogy mindenki egyenlő addig, amíg az alsóbbrendűnek bélyegzettek készséggel elfogadják alsóbbrendűségüket. Ez is ismerős, hiszen a mai Magyarországon is mindenki másodrendű állampolgárnak számít, aki nem a NER szekerét tolja, vagy nem ismeri el annak mindenhatóságát.
Csonti (Orosz Róbert) egy személyes sorstragédia beteljesítője. Ül és gondolkodik. És amikor felismeri az összefüggéseket, és nem átall kimondani is őket, egyből kivívja a hatalom és az egyház haragját. Nagyon veszélyes dolog az, amikor egy ilyen országban valaki gondolkodni kezd. És azonnal likvidálni kell. Ha nem is fizikailag, de egzisztenciálisan mindenképp. És ez mind a szemünk előtt zajlik.
Kelemen Zoltán (a pap) szemmel láthatóan élvezi a szerepét. Úgy játszhatja el az állammal cinkos egyházi ember szerepét, hogy közben folyamatosan érezzük, hogy a szavaiban egy rendszer valódi arca megmutatásának szándéka húzódik, és ezt nagyon pontosan teszi. Ebből a pontos játékból is lehet tudni, mennyire végletes helyzetben élünk, és ilyen jó ezt csak olyan ember képes megmutatni, aki mélységesen elítéli azt.
Csonka Szilvia, Bálint Éva és Szabó Róbert Endre is mind ennek a kis közösségnek különböző színfoltjait testesítik meg az előadás során. Tömény, tanulságos, és erősen szembenézős ez az este. Nagy boldogság a szívemnek, hogy Szombathely is egyre bátrabb, és hogy ez az előadás éppen ott kerülhetett színpadra. Alföldi Róbert zsenijét dicséri, hogy az előadás befejezése, amely az előttünk álló áprilisi esemény miatt nyilvánvalóan vízválasztó lehet, tökéletesre sikerült. Bármi lesz ugyanis a választás eredménye, ez a befejezés minden esetben megállja a helyét. Üzeni ezt az is: a színház, a kultúra mindig is a politika fölött áll. Csodálatos befejezés.
Fotó: Mészáros Zsolt
Vadászjelenetek a határ mellett – trailer
Vadászjelentek a határ mellett – előadás előzetes
