In medias res, erős és drámai kezdéssel indul a Rózsavölgyi Szalon új bemutatója. A nyitókép bátor: az ember, aki eljutott a végsőkig, nyakán kötél, szorul a hurok. Egyre több embertársunk választja ezt a kiutat, nemrég a színházi világot is megrázta egy egészen fiatal színésznő halála. Bátor ez a kezdés. Azért is fontos, hogy egy olyan színdarab, mint a Búcsúlevél, érzékeny és emberszerető rendező kezébe kerüljön. Alföldi Róbert képes arra, hogy –bár nyilván összeszorul a gyomrunk a kezdést látva– elvonatkoztassunk bármilyen konkrét párhuzamtól, és csakis annak az embernek a sorsára figyeljünk, aki előttünk áll drámai arckifejezéssel. Később aztán enyhül a kezdeti megrendülés, és megérkezik a mosoly is, amikor annak már helye van.
A drámai sorsot választó férfi Julien, akit Epres Attila kelt életre az előadásban. Partnere ebben a kaotikusan induló egyéjszakás kalamajkában, a tisztázások hosszú útján Maud, akit pedig a csodálatos Kiss Mari játszik a darabban. Amikor az ember eljut egy végső, visszavonhatatlan elhatározásig, ott bőven van mit megbeszélni. Julien-nek szerencséje volt, mert a véletlenek összjátékának köszönhetően sor kerülhetett még erre a bizonyos beszélgetésre.
Talán mindannyiunk számára ismerős lehet a helyzet, hogy kilátástalannak, értelmetlennek látjuk az életünket. Nem kapunk választ kulcskérdésekre, és talán pont azért, mert csak magunknak tesszük fel őket. De mi van, ha akad egy társ, aki kiránt a gödörből, más nézőpontba helyezi a kis világunkat, netán még arra is ráébreszt, mennyire önzők és buták vagyunk? Mi van, ha ez az ember még szeret is minket, és mi viszont szeretjük, de soha nem mondtuk ezt el a másiknak úgy, ahogyan kellett volna? Vissza lehet-e még találni egymáshoz, ha a közös élet már csak rutin és hallgatás? És lehet-e igazán élni, ha közben mindig másokkal vagyunk elfoglalva – saját magunkkal viszont sosem? Ezeket a kérdéseket már a darab szinopszisa feszegeti.
Julien és Maud érdekes páros. A férfi pszichoanalitikus, a nő zongoraművész. Mindketten vágynak az elismerésre. Ám az egyikük esetében ez szinte fogalmilag kizárt, míg a másik is joggal érezheti azt, hogy a frissen elnyert díja ellenére a következő évben, amikor más új díjazott lesz, senki nem fog emlékezni a nevére. Ha pedig ez így van, akkor valami más fontost, valami más értelmest kellene keresni. De közben elszaladtak az évek. Ráadásul egymással, egymás mellett szaladtak el a legszebb, potens évek. Újra kéne kezdeni. De mit? És honnan? És meddig kell visszamenni? Együtt, vagy külön? Van-e még értelme mindennek? Lehet-e újrakezdeni, másképp csinálni, ha az ember már nem fiatal? Meddig vannak nyitva a kapuk? Létezik-e Te és én, vagy csupán a MI egyik és másik darabkája?
Juliennek és Maudnak egyetlen éjszakájuk van arra, hogy elváljanak – vagy újra egymásra találjanak. Egy éjszakájuk, hogy újraírják a sorsukat. Maud már nem akar csábítani, csak békét szeretne. Julien zsémbes, mégis esendő figurája egyszerre idézi meg a klasszikus „fáradt férfit” és a szeretetre vágyó embert. Mint egy zongorafutamban – újra és újra nekifutnak, hogy megértsék, kik lettek, hol rontották el, és vajon lehet-e még bármit kezdeni a romokkal.
Kiss Mari és Epres Attila mimikáiban, gesztusaikban, játékukban ott a több évtizedes színészi tapasztalat. A bölcsesség, a már megélt érzelmek sokasága, a nagybetűs élet gyűrődései és barázdái. A naiv remények ugyanúgy, mint a racionális felismerések: az élet ilyen. Hol ad, hol elvesz, de ritkán kiszámítható. Sokkal inkább hullámzó. A végén az egyenleg mindenkinél a veszteségek javára billen, ha másért nem, hát azért, mert mind meghalunk.
A történet erős indítása után nem sokkal mosolyogva látjuk, mennyire megrendül a nemrég még öngyilkosságra készülő meglett férfiember azon, hogy egyszer így is úgy is vége lesz. Az élet szeretete tiltakozásra készteti. Még valami nagy dolgot véghez kéne vinnie. Vagy csak sok kicsit, de ezúttal önmagáért. Nem a világért, nem a gyerekekért, nem a magával szemben támasztott elvárásokért, hanem csak a saját örömére.
A nagy elhatározás tehát megvan. Utazzunk! És igenis hagyjunk búcsúlevelet, hogy a szeretteink megértsék, érezzék a szándékainkat, a motivációt. És ne cipeljék egész életükön át a mi felelősségünket. Egy búcsúlevelet megírni persze nem könnyű. Megint csak szembejönnek az elvárások: milyennek is kéne lennie? Túl hosszú nem lehet, mert akkor a lényege vész el. Ha viszont indokolatlanul rövid, akkor nem fogják érteni. Végül a sors a szeretett párosunk segítségére siet ebben is, és küld nekik egy mintát. És hogy végül meddig jutnak? Nem is ez a fontos. Hanem az, hogy együtt, és hogy megbeszélték, amit meg kellett. Így talán jobban készen állnak az élet még hátralévő, nem várt meglepetéseire is.
Ezúttal a darab látványvilágát is a rendező, Alföldi Róbert tervezte meg, a szcenikus Enyvvári Péter. A jelmezek Pattantyús Dóra munkái. És hogy miért kell az akasztáshoz napszemüveget felvenni, az garantáltan belénk ég az este folyamán! Az előadás dramaturgja Bíró Bence. Audrey Schebat művét Dávid Judit fordította magyarra.
Tömény előadás született, igazi érzelmi hullámvasút. Minden apró rezdülésnek fontossága, jelentősége van. A játékidő 65 perc, de az végig nagyon kapaszkodós. Az utolsó óra előadásnál éreztem hasonlót. Tényleg olyan, mint egy zongorafutam. Nem mellesleg segíthet abban is, ha a környezetünkben valaki a végső elkeseredettség jeleit mutatja, azt időben felismerjük és képesek legyünk ebből az állapotból kizökkenteni, hathatós segítséget nyújtani. A jó színház életeket menthet!
Fotó: Kovács Milán
