A Radnóti Színház új játéktérben mutatta be Ingmar Bergman: Hűtlenek c. darabját. Az új helyszínt, az Eötvös 10 Kamaratermét ez az előadás avatta fel. A rendkívül intenzív történetben kiváló színészek játszanak. Nem könnyű előadás, de pont olyan, amit egy radnótis kísérleti helytől várunk. Az előadás egy fiatal rendező, Bagossy Júlia munkája.
A történet valójában két szinten értelmezhető, így adva egyfajta „színház a színházban” keretet a látottaknak. A „valóságos” szint a visszaemlékező Bergman-alteregó szinte. Egy idős író (akit a darab Bergman-nak nevez és David-del azonosít, karakterét Schneider Zoltán kelti életre) próbálja megérteni saját múltját. Ő teremti meg az emlékeiben élő nőt, Marianne-t (Mészáros Blanka), akivel beszélgetni kezd – így indul az egész történet. Ez a keretjáték erős teatralitást ad a műnek: mintha az emlékei személyt öltenének, és szembeszállnának vele. A „megjelenített történet” pedig Marianne hűtlenségtörténete. A belső történet központi alakja Marianne, aki egy másik férfival, Davidddel (Krisztik Csaba) folytat viszonyt. Marianne házas, gyerekes nő, a férje Marcus, akit Porogi Ádám játszik. A viszony lassan, mégis robbanásszerűen rombol szét minden érzelmi és morális struktúrát, ami körülveszi őket. A két szint folyamatos kölcsönhatásban van: a külső írói térben a Marianne alakjának „megteremtése” és „kinyírása” drámai önpárbeszéddé válik – mintha Bergman saját bűneit, döntéseit és önámításait vallatná.
A hűtlenség, a megcsalás fájdalmas történet. Mindannyian ismerjük, ezért senkit nem hagy hidegen. Pláne egy olyan helyzetben, mint amilyen ez a történet. Marianne és Marcus látszólag hétköznapi kapcsolatban élnek, mindenük megvan: család, gyerek, szóval minden, ami például a mai magyar családpolitikában is mintának tekinthető. De mi van akkor, ha kihűlnek az érzelmek? Szeretik egymást, de kapcsolatukban nincs már szenvedély. Megszokás, rutin van csak. És mi van, ha egyszer csak berobban ez a szenvedély, ráadásul onnan, ahonnan a legkevésbé várnánk? Ki a hibás? Mi a helyes ilyenkor? A szívünkre, az eszünkre, vagy az ösztöneinkre hallgatunk? A tragédia elkerülhetetlen…
Mészáros Blanka tündököl a színpadon. Olyan erővel van jelen, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy bárki beleszeressen, ezen az estén éppen a David-et alakító Krisztik Csaba. A férjet játszó Porogi Ádám látszólagos nyugalma, ami színtiszta elfojtás, valahol legmélyen tudja, mi történik. Korábban tudja, mint gondolnánk. Szeretik egymást ők ketten, és az előadást végigkíséri a feszültség, hogy valójában senki nem tehet arról, hogy mindannyian igyekeznek az életet jól csinálni, ez azonban mégsem sikerül. Krisztik Csaba színpadi jelenléte elképesztő. Valóban ott van benne az a szenvedély, indulat, feszültség és vágy, ami David karakterét meghatározza. Elképesztő, hogy még a nyaki ereinek a duzzadása, lüktetése is részt vesz a játékában. Akárcsak Mészáros Blanka valóságos könnyei, vagy Porogi Ádám remegései, melyeket visszafojt és próbál higgadt maradni, miközben a világa elvesztése miatti rettegés keríti hatalmába. Schneider Zoltán folyamatos jelenléte csupa titokzatosság, számvetés, őrlődés és megbánás. Tudás, bölcsesség, fájdalom és önmarcangolás fut össze a játékában.
Bergmannál a hűtlenség lelki és morális értelemben is szélesebb fogalom. Hűtlenség önmagunkhoz, a saját gyerekeinkhez, hűtlenség a kimondott értékeinkhez, hűtlenség az emlékezés igazságához. Marianne és David története a testi megcsaláson túl a személyiségek fokozatos erkölcsi felbomlását mutatja. Bergman nem romantizálja a viszonyt: a kéj mögött bűntudat, szégyen és önmarcangolás húzódik.
Marianne bonyolult, ellentmondásos figura. Vágyik az intimitásra, amit a házasságában hiányol. Ugyanakkor retteg az elköteleződéstől és a veszteségtől. Lelkiismeret-furdalása végigkíséri minden döntését. David művészlélek, aki bizonytalan önértékelésű, szenvedélyes, manipulatív. Féltékenysége romboló, és a kapcsolat összeomlását okozza. Marcus a férj, aki inkább passzív elszenvedője a történteknek. Nem rossz ember, de érzelmileg szegényes. A tragédiája az, hogy nem képes kommunikálni, jelezni a fájdalmát. A Bergman nevű hősünk önmagával vitázik, saját bűnei kísértik. Magányos, megbánással teli figura. Próbálja megérteni, miért okozott fájdalmat másoknak, de végül azt sugallja a mű: nem sikerül teljesen jóvátenni semmit.
És ott van még a gyermek, akiben mindez lecsapódik, és akiért egy idő után ádáz harc kezdődik férj és feleség között. Isballe karakterét Katona Péter Dániel kelti életre, akinek hangszere is végig jelen van a színpadon, és ennek nem kevés jelentősége van. A gyermek megsínyli a történteket, hiszen talán ő a legnagyobb áldozata a történéseknek. Ártatlan, és közben nem tudja megérteni a körülötte széthulló világot és egykor biztonságot. Sajnos sok család számára ismerős lehet ez a jelenség.
Mindegyiküket próbára teszi a vágy természete. És itt térnék vissza a Radnóti Színház ezen előadással felavatott új játszóhelyére. Számomra az eddigi legcsodálatosabb radnótis időszak az volt, amikor még működött a Tesla labor, ami egy kísérleti hely volt. Izgalmas, bátor, sok esetben réteg-előadások kerültek színre abban az intim térben, és nagyon élveztem azokat a történeteket. A vágy c. darab volt ott a kedvencem, amely sok szempontból rokona ennek a mostani bemutatónak. Azt a hangulatot, bensőséget, intimitást elevenítette fel bennem a Hűtlenek előadás ezen az új helyen, és ez rendkívüli boldogsággal tölt el. Arról nem beszélve, hogy a személyes térben közöttünk járó és játszó színészek jelenléte extra izgalmat és ízt ad az előadásoknak. A Hűtlenek izgalmas avató előadás lett. Sok ilyet kívánok még a társulatnak!
Fotó: Éder Vera
HŰTLENEK | beharangozó
