Amikor megnéztem a Jurányi színháztermében a Kislányom, mondd, hogy nem igaz című előadást, sokféle gondolat kezdett cikázni bennem. Nem csak az előadásban elmesélt történések kapcsán, hanem például arról is gondolkodni kezdtem, mennyire tabusított és zavaros az időszak, amiről szól. Amikor én tanultam történelmet, a világháborúk időszakát nem tanították részleteiben. Be kellett magolni a frontokat, mint valamiféle trendeket. Összefüggések nélkül. De senki nem mesélt az okokról, következményekről, és legkevésbé az emberi lelkekben lezajlott sivár pusztításról és az emberek totális nyomorba döntéséről. Ugyanez a helyzet az irodalommal is: valahogy a jelenkori alkotókra sosem marad idő, így aztán a felnőtté válás érdemi, hasznosítható tudás nélkül következett be generációkon keresztül. Gyanítom, a helyzet ma sem jobb.
Aztán azt gondoltam Gardenö Klaudia rendezését látva, hogy bár lettek volna az én időmben ilyen előadások. Egyrészt sokkal korábban váltam volna színházrajongóvá, másrészt ezen keresztül sokkal jobb megértésem lett volna már fiatalon is az engem körülvevő világról. És persze arról is, honnan jövök, mit éltek át az őseim. Mert bármennyire furcsa is, ha ma körülnézünk a nézők körében, szinte biztosan vannak olyanok, akik felmenőik révén kőkeményen érintettek azokban a borzalmakban, melyeket ez az érzékenyen, okosan felépített előadás elmesél.
A harmadik gondolatfoszlányom már kifejezetten a mának szól. Olyan, mintha kollektív emlékezetkiesésben szenvednénk. Számomra döbbenetes, hogy egy egész nemzedék némán nézi és részvétlenül asszisztál ahhoz, hogy az ország jelenlegi vezetése meghirdette a keleti nyitást, és ennek jegyében –egy jelenleg is zajló háborúban– Európában egyedüliként az agresszor mellé áll, és azokhoz dörgölőzik, akiknek a felmenői a mi felmenőinkkel tették, amit tettek.
„Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandatúrára. Ott már nagyon sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából ki volt tépve. Nyomorult és kétségbeesett volt. „Átmentek rajta az oroszok” – mondta az anyja. – Nem értettem meg. – „Biciklivel?” – kérdeztem. Az asszony dühös lett: „Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?”
A szöveg Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Napló és Polcz Alaine Asszony a fronton c. műve alapján készült. A Soharóza kórus közreműködő tagjai az előadásban: Dóra Emese, Horváth Réka, Jankó Dániel, Karosi Roland, Kertész Endre, Kégl Lóránt, Kovács Boróka, Sipos András, Tárnoki Tamás, Varga Zsuzsa.
A fenti gondolatfoszlányokból talán már sejthető, hogy egyáltalán nem könnyű előadásra vállalkozik, aki beül a darabra. Mégis nagyon okos a rendezés, mert ahelyett, hogy elviselhetetlenül és kibírhatatlanul felzaklatna, sokkal inkább elgondolkodtat. Nem a fájdalmas sokkolás és sebfeltépés a célja, hanem az emlékezés és a figyelemfelhívás egy olyan vészre, amelynek soha nem lenne szabad megismétlődnie. A nehéz történetek elmesélése közben olykor él a humor eszközével. Ez is leginkább azt a célt szolgálja, hogy ne fulladjunk bele a történetekbe. Gardenö Klaudia rendező egyébként is nagy mestere az arányok tökéletes megtalálásának. Amikor a hangulatunk kezd már elviselhetetlenül komorrá válni, oldja a feszültséget kissé. Ez persze visszafelé is működik nála. A szintén általa rendezett Kár, hogy anyádat nem hoztuk el előadásban inkább a vidám, oldott alaphang jellemző, amit időnként megszakít egy-egy olyan epizód, ami a lelkünkbe mar.
A kegyetlen történések ellentmondásosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az áldozatok egy idő után szinte ragaszkodni kezdtek bántalmazóikhoz. Már azt kivételes kedvességként élték meg, ha a rendszeres bántalmazás éppen szünetelt, netán egy kenyérvéggel is „kedveskedtek” nekik. Mivel emberi mivoltuktól az áldozatok kollektíve lettek megfosztva, egy idő után úgy érezték: nem számít már semmi. Ez a teljes lemondás az, ami a legaljasabb emberi mocskosság eredménye, és semmilyen körülmények között nem megengedhető. Soha többé.
A három színésznő, Száger Zsuzsa, Döbrösi Laura és Levko Esztella csodálatosak. Hitelesek és végig lekötik a figyelmünket. Ez akkor is így lenne, ha „csak” mesélnének, ám ennél több történik: a történet közben ugyanis szorgoskodnak valamin a színpadon, ami épp az előadás végére nyeri el végleges formáját. Triászukat kiválóan egészíti ki a Soharóza kórus: olyan hangok, olyan orgánumok, akiktől tényleg libabőrösek leszünk, a szó legjobb értelmében. Elképesztően jó és összeszokott csapat.
Ezt az előadást az egész országnak látnia kellene. Az egyik felének azért, hogy ne feledje el a történteket, a másiknak azért, hogy gondolja végig, mi történt a múltban, mielőtt felelőtlen döntéseket hoz a jövőről. Mert a történelem -sajnos- ismétli önmagát. Hacsak a józanság és az emberiesség felül nem kerekedik. Bár az évezredek azt tanúsítják, hogy nem igazán tanulunk a hibáinkból.
Tisztelet és megbecsülés illeti az előadás teljes alkotói csapatát, mert nagyon bátor vállalkozásba fogtak ezzel a történettel. És kellő körültekintéssel, odafigyeléssel és alázattal nyúltak az anyaghoz. Az egyetlen olyan módon, ahogyan érdemes, ahogyan szabad. Érzékenyen, okosan, a fontos üzenetek kiemelésével, megrendítően szép eredménnyel. Az így létrejött előadás alkalmas arra, hogy felülvizsgáljuk gondolkodásunkat és értékítéleteinket, meghalljuk a múlt hangjait és felelősen gondolkodjunk a jövőről, amin még tudunk alakítani.
Fotó: Toldy Miklós
