A tavasz közeledtével egyre fojtogatóbb a levegő. Olyan, mintha kezdene minden az irracionális ígérgetésekről szólni. És a társadalom egy része még mindig megvezethető. Egész egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy emberek, akiknek az életét tizenöt éve veszi semmibe a hatalom, képesek bedőlni egy utolsó pillanatos alamizsnaosztásnak, és végleg megpecsételni a jövőnket. Ilyenkor mindig arra gondolok: ezek az emberek nem közlekednek? Nem tanulnak? Nem betegek? Főleg ez a legutolsó kérdés húsbavágó, és fájdalmasan hasított belém, amikor a Loupe Színházi Társulás új előadását néztem meg. A Túl éles című darabot Nathan Ellis írta, a magyar fordítást pedig az előadás rendezője, Horváth János Antal készítette.
A Loupe erre a nem mindennapi előadásra olyan színészgárdát verbuvált, akik miatt külön-külön is jegyet veszek bármely színház előadására, amelyben játszanak. Most viszont egy csapattá álltak össze, ami számomra látatlanul is garancia a hangos sikerre. Az előzetes várakozásaim igazolódtak, sőt, a társulat bőven túl is szárnyalta azokat, pedig tudtam, hogy magas szintű produkciót fogok látni, hiszen minden Loupe darabot láttam már – a legtöbbet több alkalommal is. Sodró Eliza, Földes Eszter, Gryllus Dorka, Takács Katalin és Szatmári Alíz női csodacsapata társaságában büszkén húztam ki magam az előadást követő fotózáson a fotófalnál. Az előadás egyetlen férfi szereplője Brezovszky Dániel.
Anna (Sodró Eliza) fáradt. A harmincegy éves orvos munkamániája felemészti az életét. Munkamániának nevezik, de valójában rendszerszintű probléma: az egészségügy nem ismeri a magánélet fogalmát. Hiszen ha a munkád a szerelmed, többet sosem kell dolgoznod, csak egyszer majd nem marad semmi az életedből, amit ne foglalna el, ne szorítana ki, ne emésztene fel. És mi marad meg az orvosnak, ha elfogy az idegrendszere? Nathan Ellis drámája öt nő történetét mutatja fel a repedező rendszerben, pontos látleleteket, diagnózis nélkül. Hiszen a végén csak egymásra számíthatunk, a láthatatlan kötelékekre, amik zuhanás közben is megtartanak.
Az előadás motorja és főszereplője egyértelműen Sodró Eliza. Ő az orvos, aki a hivatásának él. Akire mindig lehet számítani a szakmájában. Akire egyre nagyobb nyomás és terhelés nehezedik egy magára hagyott világban, melyben minden felelősség az övé. A történet ennek a nőnek a kálváriáját meséli el a lelkes hivatástudattól a teljes összeomlásig és megsemmisülésig. Mindezt olyan fájó pontossággal és hűen játssza el Sodró Eliza, hogy bizonyos pontokon tényleg azt érezzük nézőként, hogy megállítjuk a darabot és megvigasztaljuk őt. Hogy nem bírjuk nézni már ezt a terhet és véget nem érő szenvedést. Miközben a legjobbat akarja mindenkinek és a hivatása az élete szentírása, szembesülnie kell azzal, hogy nincs élete az orvostudományon kívül, és ez szép lassan összepréseli őt. Emberként embertelen terhelést kell elviselnie.
A környezetében jelen lévő többi nő közül az egyik ellenpont a testvére (Földes Eszter), aki másképpen él és gondolkodik a munka és magánélet egyensúlya kapcsán. Előszeretettel mesél a barátjáról és mindarról, amit vele él át. Anna számára legfeljebb a sóvárgás marad ilyen élvezetek iránt. Ahogy halad a történet, kirajzolódik, hogy a testvérnek is megvan a maga keresztje, amit cipelnie kell. Van, amit a két lánynak közösen, és van, amit egyedül csak neki.
Gryllus Dorka a főorvos, aki mindenben számít kolléganőjére. Ő már dörzsölt és a lelke kifejlesztette azt a kérget, ami megvédi a teljes bevonódástól. A józan racionalitás és az egészséges önvédelem jelképe ő. Anna naivitását és elhivatottságát viszont inkább kihasználja, és a saját céljainak rendeli alá. Nem szándékos rosszindulattal teszi ezt, hanem egy élhetetlen rendszerben cselekszik, talán éppen azért, hogy életben maradjon. Anna pedig nem tud nemet mondani. Ezt neki még meg kell tanulnia.
Szatmári Alíz üde színfolt az előadásban. Ő a fiatal, aki kacérkodik az orvosi pálya gondolatával, de az Annával folytatott beszélgetései, és főként Anna kálváriája nem feltétlenül győzi meg arról, hogy ez lenne számára a helyes irány.
Takács Katalin a történet egyik legkülönlegesebb karaktere. Vissza-visszatér, egyre különösebb sérülésekkel. Anna hamar felismeri, mivel áll szemben, és a tőle telhető legnagyobb gondossággal viseltetik a nő iránt. Takács Katalin karaktere mindannyiunk számára felkiáltójel. Attól, hogy valaki mosolyogva állítja: nincs baj, még lehet, hogy csak egy néma segélykiáltást küld. És talán utolsót. Anna látta és hallotta ezt, de a körülötte összeomló világ, a teljességgel ráomló rendszer az ő hatókörét is bezúzza.
Brezovszky Dániel az Anna számára társat rejtő ígéret lehet. Alakulnak is szépen, Anna kezd erőt meríteni, kicserélődni, feltöltődni, a túlterhelt mindennapjaiban menedéket találni. Persze újra és újra meg kell küzdeniük Anna határaival és túlterheltségével, de úgy tűnik, sikerül. Aztán kiderül a fiú titka és ez mindent megváltoztat.
Az előadás erős szimbólumokkal dolgozik, melyek közül számomra a legelragadóbb az volt, ahogy amikor Anna próbálja egyenként megtartani a rászoruló betegeket. Később aztán őt kell megtartania a környezetének. A darab közben megannyi párhuzam eszembe jutott a kilátástalanság és a néma segélykiáltások kapcsán. A Kontroll című filmben besokall egy ellenőr, és miután az utolsó sóhaját sem hallja meg senki, végzetes tettre szánja el magát. Ekkor tárja fel, hogy elfáradt és besokall. De már késő. Az Örkény Színházban látható Romantika című darabban –melyben szintén játszik Brezovszky Dániel– elhangzik egy súlyos gondolat: a buszvezetők központjában évek óta nem lehet levenni a fekete zászlót, mert a stressztől folyamatosan hullanak az emberek. Eszembe jutott a Vészhelyzet című sorozat is, melynek kapcsán láttam anno egy interjút. Ebben fejtették ki, hogy átlagosan egy hónap alatt történik annyi esemény a kórházban, mint amit egy epizód magába sűrít. Anna egy napja viszont tényleg annyi, amennyinek látjuk és érzékeljük. Aztán felsejlett előttem a Kováts Adél által alakított maximalista orvos Székely Csaba: 10 c. darabjából, a meglehetősen terhelt apai háttérrel, beteges maximalizmussal, és az Annához hasonlóan sikertelen magánélettel.
Ezt az előadást kiemelten kell kezelni és reflektorfényben kell tartani. Mert azokról szól, akiket magukra hagyott egy korrupt, hazug és kizsákmányoló rendszer. Az egészségügyben nap mint nap helytálló emberek a végletekig ki vannak zsigerelve és embertelen terhelés hárul rájuk minden egyes napon. Egy olyan rendszerben, ahol szisztematikusan szétzúzták a hatalmon lévők az oktatást, az egészségügyet, és az emberhez méltó életet biztosító teljes infrastruktúrát. Miközben hamis propagandával nyomnak a pofánkba háborút, meg Brüsszelt, szétlopták az országot és szétvertek mindent, ami valaha működött. Ebben állnak hősiesen helyt az olyan orvosok, egészségügyi dolgozók, tanárok és mindennapi emberek, mint Anna. A hatalom visszaél az elhivatottsággal és a végletekig kiszipolyozza ezeket az embereket. És az arcunkba röhög. Gondolkodjunk el ezen, amikor mi, vagy családtagunk legközelebb orvoshoz megy, vagy kórházba kerül. És mondjuk nem a kiváltságos újfeudális földesúri réteghez tartozik. Aztán gondoljunk arra is, mit tehetünk, hogy ez változzon. Mert most tehetünk.
A Loupe Színházi Társulás szívszorító, de hatalmas felkiáltójelként elénk táruló darabot vitt ismét színre, aminél nincs most aktuálisabb. Akár az emberi oldalt, akár a közéletet nézzük, itt az ideje gyökeresen változtatni. Legalábbis, ha élni akarunk. Ezt az előadást az egész országnak látnia kell. Mert mindenkinek viszonya van a világhoz, melyet bemutat. És ránk fér a magunkba nézés.
Fotó: Gordon Eszter
