1946 tavaszán egy alföldi kisvárosban lincselés történt: a helyi parasztok és kispolgárok megtámadják a piacra érkező zsidókat, akik a háborúból visszatérve megpróbálnák újrakezdeni az életüket. Az események egyetlen nap alatt zajlanak le — a piaci nap —, és fokozatosan bontakozik ki, hogyan lesz a mindennapi feszültségből gyűlölettől vezérelt kollektív erőszak. A regény ihletője a kunmadarasi pogrom (1946. május), amikor a helyi lakosság megtámadta és megölte a háborúból visszatérő zsidókat — mindössze egy évvel a holokauszt után.
2025 őszén a kormánypárt elindít egy aláírásgyűjtő kampányt, melynek célja, hogy az emberek elutasítsák „a háborús terveket” – a kampány indulását egy pesterzsébeti piacon jelenti be a miniszterelnök. A kampány kommunikációs anyagain az szerepel: „Mondjuk nemet a háborús tervekre!”; a szórólapokon megjelennek politikusok arcképei – köztük Ursula von der Leyen, Manfred Weber, Dobrev Klára – mintegy külső szereplők, akiket a kampány becsatornáz a narratívába. A miniszterelnök történelmi párhuzamot von: Horthy Miklós idejét idézi, mondván, hogy annak idején „belnyomták Magyarországot” a második világháborúba. A beszéd fókuszában Brüsszel áll: mint háborúpárti szembenállóként mutatja be az Európai Unió központját.
Amikor megláttam, hogy a Komáromi Jókai Színház műsorra tűzte Závada Pál művét a Mohácsi testvérek (Mohácsi János rendező és Mohácsi István) prezentálásában, eleinte gondolkodtam, mi lehet az aktualitása, hogy a színház épp ezt a darabot vette elő. Aztán a premier napján, amikor a fent idézett pesterzsébeti eset történt, hirtelen összeállt minden. Nem is lehetne aktuálisabb. És dermesztőbb. Az is igaz ugyanakkor, hogy ez az előadás új színházi szerelmet is avatott számomra: a Komáromi Jókai Színház társulata érzékenyen, alázatosan, a darab legfinomabb hangjaira is gyönyörűen reagálva állt helyt egy embert próbáló feladatban: két és fél órán át vannak a színpadon mindannyian egy olyan történetben, ahol folyamatosan és koncentráltan kell jelen lenni színészként, emberként, teljes idegrendszerrel és odaadással.
Ami még ennél is jólesőbb meglepetés volt számomra, az a közönség viselkedése: megható szeretettel és érzékenységgel vannak a társulat felé. És hogy mennyire megtalálta a történet a közönségét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a taps meg sem tudta várni az előadás legvégét, az legutolsó mondatot (ami viszont fontos!), és mire tényleg elérkezett a vége, már állva tapsolt mindenki, pedig nem is a premiert láttam, hanem egy azt követő előadást. A jelek szerint mindenki érzi a téma aktualitását és rezonálunk is rá.
A történet boncolgatja egyrészt az antiszemitizmus és kollektív bűn kérdéskörét, azaz hogyan válhatnak hétköznapi emberek tömeggyilkosság részesévé. Ennél azonban tágabban is értelmezhetjük a hazugság és gonoszság működési mechanizmusát. Az pedig ma is ismerős lehet, ezért is vontam párhuzamot egy mai piac aktuális eseményeivel. A gyűlölet-, és hangulatkeltés, a hazug propaganda, a valódi problémákról és valódi bűnösökről a közfigyelmet elterelő esztelen bűnbakkeresés, a lázítás és gyilkos indulatok szítása nem létező ellenségekkel szemben ma is része a mindennapjainknak, méghozzá egyre elviselhetetlenebb mértékben. A leghangosabbnak van igaza. És nincs egy józan hang, aki megkérdezze: te tényleg elhiszed, hogy a zsidók gyerekhúst darálnak a kolbászba?
Most már ott tartunk, hogy a valódi felelősök -akik miatt ma élhetetlen egy lerabolt ország- mindenkit maguk elé löknek a sínekre, semmit és senkit nem drága feláldozni csak azért, hogy a bőrüket mentsék. Ezek készek egy egész nemzetre, vagy legalább annak a velük egyet nem értő részére feketézőt kiáltani és gátlástalanul ellehetetleníteni. Innen már csak egy lépés, hogy akár elpusztítani is.
És ezen a ponton fel kell szólalni és kiállni, hogy elég volt. A darab segít felismerni a tüneteket, cselekedni azonban nekünk kell, máskülönben ugyanúgy cinkosai leszünk egy beteg ideológiának, ahogyan 1946-ban voltunk. Persze felelősséget vállalni a hallgatás helyett nem könnyű. A tekintetünket elfordítani a valódi felelősök megnevezése helyett kényelmes lehet. A múlt eseményeit, mintázatait nem felismerni, vagy ezeket eltorzítani nagyon káros. Főleg, ha mindenki másképpen akar emlékezni ugyanarra. Pláne, ha egy régi rendszer kiszolgálói egy újnak is a haszonélvezői. Amikor viszont az elfogadható társadalmi normák helyét a félelem és gyűlölet veszi át, az az utolsó stáció a kataklizma előtt.
Az Egy piaci nap így egyszerre történelmi tanúságtétel és megrendítő dráma az emberi természet legsötétebb oldaláról. Az előadás csodálatos színészi csapattal került színpadra: Holocsy Krisztina, Szabó Viktor, Kiss Szilvia, Olasz István, Molnár Xénia, Holocsy Katalin, Bernáth Tamás, Skronka Tibor, Mokos Attila, Fabó Tibor, Béhr Márton, Matusek Attila, Hostomský Fanni, Szebellai Dániel, ráadásul a legtöbben több karaktert is magukra öltenek az előadás során. A darabban végig kiemelt szerephez jut az élőzene, olyan kiválóságok előadásában, mint Kovács Márton, Móser Ádám, Illés Ferenc és Béhr Márton. Az előadásban persze nem csak a zene, de az egyéb zajok is fontos szerephez jutnak, ezeket a színészeknek köszönhetjük. Khell Zsolt díszlete és Remete Krisztina jelmezei funkcióval, jelentéssel bírnak, a megidézett korhoz kapcsolódnak.
Én nem szeretnék olyan országban élni, ahol ellopnak és elhazudnak múltat, jelent és jövőt. Ahol egyféle gondolat érvényes csak, és minden más már üldözendő és eretnek. Ahol a befizetett adómból az újdonsült kastélytulajdonos réteg olyan üzeneteket tol minden sarkon az arcomba, amelyekkel nem értek egyet. Mindeközben romokban az oktatás, szétrohadnak a kórházak, és a magánrepülős- és helikopteres klánon kívül közlekedni sem tud már lassan senki. Ez már a medence legalja. Ideje elrugaszkodni, Magyarország…
Fotó: Komáromi Jókai Színház
