Nemrég nyílt egy új ékszerdoboz Budapest belvárosában, a Dob utca 1. szám alatt. A Vörös Neon névre hallgató helyet az a Kultúrbrigád álmodta és valósította meg, akik színházi tevékenységükkel már sok éve belopták magukat a szívembe. Ez most egy vadiúj vállalkozás: egy mulató, melynek varietészínpadán előszeretettel térnek vissza a színházi gyökerekhez is. Ám ennél sokkal szélesebb és izgalmasabb a spektrum: a kétszintes helyen fent a klasszikus mulatók világát idéző bár és egy kis varietészínpad várja majd a vendégeket – ahol a koncertek, kabarék, varieté-show-k, standup-estek és a bulik akár hajnalig is eltarthatnak. A lenti tér napközben kávézóként is funkcionál: a Vörös Neon a szórakoztatáson túl találkozások és kapcsolódások helyszínévé szeretne válni.
Legutóbb a Kultúrbrigád oszlopos tagja, Ugrai István által írt és szerkesztett estén vettem részt, mely a Make Magyarország great again címet viseli. Bár sok előzetes tudásom nem volt a műsorról, voltak várakozásaim. Arra számítottam, hogy valamiféle csípős politikai szatíra vár, az a keményen odamondós fajta. Meglepetésemre azonban ennél sokkal többról szólt az este: univerzális élményt kaptam, mely bőven túlmutat azon, hogy mivé vált az ország a választások közeledtével. Egész más nagyságrendben vizsgál ez az este minket, magyarokat. Méghozzá egy nagyon szerethető tükröt tart mindannyiunk elé, mely egyszerre hozza el a megkönnyebbülést, a hangos nevetést, a felismeréseket saját sorsunkból és életünkből, de ugyanúgy az elégtételt is annak kapcsán, hogy sokan gondolkodunk hasonlóan a dolgokról. De valamiért mégsem akarunk igazán közösséggé válni. Pedig, ha ez a közösség megvalósulna, világokat mozgathatnánk meg.
Ami biztos: ezen az estén nem csak közönség, de közösség is vagyunk. Együtt sírunk és nevetünk. Számomra szürreális élmény volt, hogy a két szünettel három felvonásosra tagolt este első felvonásában még kíváncsian szemléltem az irányt, hogy mi lesz ebből. Aztán a második felvonásnak nagyjából a közepén legördült az arcomon az első könnycsepp, melyet aztán három-négy alkalommal követett hasonló szinte kontrollálatlanul a műsor folyamán. A könny a felismerések könnye volt: igen, ez velem, velünk történik. És gyönyörű. És olyan dalok csendülnek fel, amelyek a lelkem mélyére hatolnak. Persze az is adott egy extra pluszt nekem, hogy az én generációm szemén és tollán keresztül szólalnak meg a történetek és az összefüggések. Ugrai István gyönyörűen fogalmazza meg mindazt, ami minimum egy egész nemzedéket foglalkoztat. Vagy azért, mert értjük, vagy azért, mert nem, de legalább a nem értéssel sem vagyunk egyedül. És ez olyan elemi erővel, szeretettel hat a szívemre, hogy azt éreztem: megint hazaértem a Vörös Neonba.
Az egész estén két csodálatos színész vezeti: Botos Éva és Végh Péter. Játszi könnyedséggel sorakoztatják fel egyre-másra a műsorszámokat. Irdatlan mennyiségű szöveggel, történettel érkeznek közénk tökéletes pontossággal, tévesztés és baki nélkül, teljes átéléssel, abszolút egymásra hangolódva. Hol együtt, hol külön-külön érkeznek zenével, tánccal, történettel, humorral, prózával, dalokkal, hatvanas és hetvenes évek épp úgy, mint az adott hét legfrissebb eseményeinek tartott görbetükrökkel.
Ebben a magyarságkurzusban népünk lelkületének alapvetéseibe avatják be a kül- és belföldi vendégeket egyaránt. Görbe tükör elé állnak örökségünk, kultúránk, történelmünk, ételeink, italaink, szokásaink, bizonyítva ezzel, hogy tudunk nevetni magunkon (is). Persze a másikon kicsit jobban! Mindenesetre magyarnak lenni a legjobb a világon, csak meg kell találni a módját. És a nevetés egy kiváló módszer arra, hogy ezen az estén ez tényleg igaz legyen. A Make Magyarország Great Again igazi klasszikus típusú kabaréest rólunk, magyarokról, hogy végre egyszer ne fent mondják meg, milyenek lehetünk, sőt milyennek kell lennünk, hanem hadd mondjuk el mi magunkról.
Szemet gyönyörködtető jelmezek, fülbemászó, lelkünk mélyéig hatoló dallamok. Történetek rólunk, nekünk, melyek mind ismerősek lesznek. Az ünnepek közeledtével ez az este alkalmas arra is, hogy előre felkészüljünk a várható feszültségekre és csapdákra, és megtanuljuk tudatosan elkerülni, kezelni ezeket. Hisz minden évben visszatérő konfliktusokról van szó, hát miért és ne lehetne az idén elhagyni őket?
Botos Éva és Végh Péter olyan utazásra hívnak minket, amely során repül az idő. Bár nem rövid a műsor, mégis annak érezzük. Nem akarunk felállni, nem akarjuk, hogy vége legyen. A tapsrend után csak ültem a székemen és dolgoztam fel, amit láttam. Engedtem hatni a lelkemben, nem siettem sehová, ott maradtam az éjszakában és átadtam magam a látottak hatásának. Tényleg csak arra eszméltem, amikor már minden néző elhagyta a teret és egyedül maradtam az asztalnál a gondolataimmal. Mert a lelkemben szóltak tovább a dalok, az agyamban pörögtek a történetek. És az első könnycsepp emléke, ami a Centrum áruházas szatyor láttán szökött ki a szememből. Fura megélni, hogy lassan elérkezik az az idő, amikor a fiatalságom zenéje, tárgyai, kultúrája és hagyománya szépen lassan bemászik a RETRO fogalma alá. Hogy elment az idő…
A Vörös Neonban viszont bármikor lehetek fiatal. És szabad. Akármilyen korosztály érkezik, a Kultúrbrigád csapata gondoskodik róla, hogy mindenki otthon érezze magát. Mindig van egy kedves gondolat, néhány jó szó a közönség bármely tagjához, mindezt tényleg szívből és természetesen. Olyan jó érzés, hogy lett ilyen hely Budapesten, és hogy akik létrehozták, valóban a gyermeküknek és szívszerelmüknek tekintik. Ez érezhető is az ott töltött idő minden pillanatában. Ilyenkor kicsit visszanyerem a hitemet, hogy ha sokan hasonlót gondolunk és teszünk kicsiben, lehet még Magyarország great again.
Fotó: Vörös Neon
