Egészen fiatal koromtól kezdve az irodalomért rajongtam, a történelmet pedig magoltam, lévén túl száraz volt és sokszor összefüggéstelennek tűnt. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a kettő összeért, és a kulturális érdeklődésnek köszönhetően a korábban homályos foltok értelmet nyertek, a nehezen érthető történetek és összefüggéstelennek látott száraz tények megteltek összefüggésekkel. Abban, hogy egy így legyen, hosszú évek óta nagy segítségemre van a színház, elsősorban az olyan alkotások, mint a Spinoza Színházban látható Goldberger, a textilkirály. A darab írója Ann Silberberg – Sándor Anna, rendezője Surányi András.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a magyar történelem bizonyos korszakai azért is érthetők és emészthetők nehezen, mert a valóságban is ellentmondásos, összefüggéstelen, sokszor értelmetlen eseményekkel voltak tele. Olyanokkal, melyeket később –akár politikai indíttatásból– különbözőképpen magyaráztak. Ez persze veszélyes, hiszen táptalaja lehet a demagógiának, vagy akár egy hamis nemzettudat felépülésének, melybe előszeretettel kapaszkodnak szélsőségek a politikai haszon reményében. Ma is látjuk ezt nap mint nap. A szélsőjobb egy vicc. És mégis veszélyes, mert befolyásolja és butítja a társadalmat.
Éppen ezért érzem fontosnak, hogy szóljak egy olyan előadásról, mely nem csupán a csodálatos színészi játék miatt kiemelkedő, hanem a gyönyörűen megírt történet, az érzékeny rendezés és egy kiváló helyszín egymásra találása miatt is. A két világháború közötti magyar ipar fellendítésében kiemelkedő szerepet játszottak olyan asszimilált zsidó iparosok és vállalkozók, mint Weiss Manfréd (gépipar), Richter Gedeon (gyógyszeripar), Aschner Lipót (Tungsram), vagy Goldberger Leó (textilipar). E gazdasági elit iskolapéldája volt Goldberger Leó, a „textilkirály”, aki Horthy Miklós személyes jóbarátja, tanácsadója és kártyapartnere volt, sőt, országgyűlési képviselőként is tevékenykedett.
A Goldberger Leó életéről szóló dráma azt a kérdést járja körül, milyen önámítási mechanizmus akadályozta meg ezeket a táglátókörű, modern gondolkodású zsidó polgárokat abban, hogy időben felismerjék a valóságot és meneküljenek. Miből táplálkozott azon vakhitük, hogy velük semmi sem történhet, még akkor sem, amikor a zsidó törvények értelmében magát Goldbergert is kiteszik a saját gyárából. És még akkor sem, amikor vonata a koncentrációs tábor felé robog, ahol élete aztán véget is ért.
Az előadásban Goldberger Leót Cserna Antal, a titkárát pedig Ivanics Tamás alakítja. Szédületesen jó páros. Afféle mester és tanítvány viszony alakul ki köztük. Mindkét karakterben adott a kíváncsiság a másik felé. Bár Goldberger elvárja a kiemelt tiszteletet önmaga felé, a titkár ezt minden pillanatban meg is adja. Az ifjú nyitott, minden megvan benne, ami annyira hiányzik belőlünk manapság: kíváncsiság, az emberi motivációk megértésének szándéka, az összefüggések megkeresése és megérteni akarása. Goldberger pedig kellően meg is nyílik: a sokszor ellentmondásosnak tűnő döntései mögött mindig meghúzódik egy nemesebb szándék, egy távolibb cél. Ő az az ember, aki mindig több lépést végiggondol fejben előre, mielőtt döntést hoz. Motivációit befolyásolja a lehetséges következmények felmérése és a taktikus gondolkodás. Azzal azonban, hogy elszabadul a történelem pokla, ő sem számolt.
A darab zseniális szerkezetének köszönhetően in medias res kezdődik a történet: a koncentrációs táborban. Ott, ahol már nincs remény, és Goldberger még mindig hisz benne, hogy ez tévedés, és van kiút. Leírhatatlan élmény volt számomra, hogy Cserna Antal a színpad szélén mellém ülve kezdte mesélni a történetét. Drámai arckifejezése és hanghordozása a nagyapámat juttatta eszembe, aki hasonló fizimiskával, hangsúllyal, maga elé meredő tekintettel és megtörten mesélt a szovjet hadifogságról nekem, az akkor még gyereknek.
Amiért viszont a leginkább hálás vagyok az előadásnak, az két fő szempont: egyrészt belegondoltam, hogy mennyi fantasztikus elmét kapott a magyarság. Olyan embereket, akik munkát, megélhetést, európai és civilizált jövőképet adtak a nemzetnek. Zsidóként magyarnak tekintve magukra, a nemzet részeként, magyar szívvel és magyar nyelven. És mit tett velük az ország? Másrészt az előadás elképesztő érzékenységgel, mégis teljesen tisztán ad választ a Horthy Miklós személyét és ténykedését illető kérdésekre. Szégyennek tartom, hogy ez még ma is vita tárgya. Pedig a felelőssége egyértelmű: pontosan tudta, mi zajlik. És hagyta.
A kis térből a legjobbat hozta ki Czeizel Gábor díszlete. Korhű és autentikus. Elrepít minket egy olyan világba, ahol még értelmiségi emberek érveket ütköztettek, vitáztak, hatottak egymás gondolkodására, és ezáltal az egész világot tették jobbá. Hol látunk ma már ilyen eszmefuttatásokat? A történet tragédiája ellenére a darab telis-tele van fontos adalékkal, információval a korról, a szokásokról és a szellemről. Számomra lelki, mentális töltődés volt ez az este. Ismét egy olyan előadás született, amelyet egész Magyarországnak látnia kellene, mert alkalmas a sötétség megtörésére és a gondolatébresztésre. Múltról, jelenről, és jövőről.
Fotó: Spinoza Színház
