Különleges estére készültem, amikor elindultam Márfi Márk legújabb előadására, mely a Lassan címet kapta. A történet –hasonlóan a korábbi, Telik című darabhoz– a Lóvasúton került bemutatásra. Utazni kell érte, fel kell kapaszkodni a hegyre, de megéri. A rendező Bagossy Júlia, a színészek pedig Für Anikó és Márfi Márk. A történet szerint anya és fia.
A Lassan számomra pont azért vált emészthetővé, megfoghatóvá és befogadhatóvá, mert jelen van benne fizikailag is a nagybetűs Anya. Akiért és akiről az írások születtek, akinek köszönhetően a művészetterápia gyönyörű színdarabbá vált. Ráadásul Für Anikó kisugárzása, személyisége segít megérteni, mit érezhet az anya. A belőle áradó béke, nyugalom, vagy máskor épp kétségbeesés vagy harci kedv mind egy hús-vér ember teljes valóságát idézik fel. Az, hogy az anya végre testet öltött, sokkal mélyebben érintett meg és segített elfogadni, befogadni az alaphelyzetet.
Ezzel együtt természetesen az emlékek is feltörtek bennem. A Telik után a Lassan-ra már lélekben felkészültebben érkeztem. Mivel fiatalon veszítettem el az édesanyámat, pontosan tisztában voltam azzal, hogy bármit írt is Márk, biztosan a szívem közepébe fog találni. Így is lett. Az ismerős helyzetek, az elhangzó mondatok, a haldokló anyával való kapcsolatfelvétel tökéletlenségei mind abban segítettek, hogy a saját, soha véget nem érő gyászmunkámat számomra is érthetőbbé és értelmesebbé tegyék.
A fiú egy fiktív színdarabot olvas fel az édesanyjával, de a darab túlontúl ismerős nekik. Ebből aztán beszélgetés kerekedik: hol játékos adok-kapok, hol indulatos szócsata zajlik köztük, de mindez szeretetteljes keretek között. Visszatérő elem a beszélgetések rögzítése: elég-e fejben felírni, vagy másként kell a gondolatokat megmenteni? Ezen a ponton a nagyszüleim jutottak az eszembe, akik sokat meséltek gyerekkoromban háborúról, meg hadifogságról, nekem pedig volt is magnóm, de mivel nem értettem a történeteiket, nem is vettem fel ezeket. Ma már nagyon bánom. Később aztán már érettebb fejjel –amikor már csak a nagymamám élt– tettem egy újabb, tudatos kísérletet az emlékei felidézésére és rögzítésére, de akkor már nagyon zavaros volt sajnos minden. Amikor azt hisszük, sok időnk van, és ráérünk élni, nagyot tévedünk.
Für Anikó és Márfi Márk egy asztalnál beszélgetnek. A díszlet ötletes, funkciógazdag és változatos lehetőségeket kínál. Óhatatlanul is eszembe juttatták az én nagy beszélgetéseimet az anyukámmal, amikor hazamentem vidékre Pestről, és bekuckóztunk a garázsba kávézni, cigizni. Ez mindig a hét fénypontja volt. És mindig pénteken délután esett a legjobban a kávé és a cigi, mert tudtam, hogy van még két teljes napom otthon, biztonságban, szeretetben.
Persze az otthon, az összkép, a család nem volt ennyire idilli. Ahogy a Telik és a Lassan világában sem. Amiben Márk előrébb járt nálam, hogy ő nem hagyta a szőnyeg alá söpörni a kényes témákat. Kezdeményezte a beszélgetéseket, vállalta a tabudöntögetést, nem hagyta, hogy a kimondatlanság lassú méreg legyen mindenki életében. Ő tisztázni akart. Én –amikor anyu beteg volt– annyira lefagytam, hogy nem voltam képes józanul felfogni, mi történik vele. Persze nem tudhatjuk a darabról, hogy mennyi a valóság és mi fikció – az anyától el is hangzik, hogy nem lehet cél a családi szennyes kiteregetése.
Nem is az a lényeg, hogy dokumentarista drámát látunk-e. Hanem az igény a dolgok asztal fölé pakolására, a tisztázásra és a megbeszélésre. A darab legkiemelkedőbb, és egyben legmegrendítőbb pontja mégis az, amikor Márk kimegy a helyiségből –azt hiszem talán vízért– és az anya egyedül marad. Ott aztán abban a hitben, hogy minden rögzítésre kerül, döbbenetesen súlyos, fontos és meghatározó gondolatokat és emlékeket mond bele az éterbe. Ő, az anya, aki mindig háttérbe húzódott, egy pillanatra reflektorfénybe került, és néhány mondattal életre szóló útravalót hagyott a fiának. De vajon be volt kapcsolva a rögzítés?
Szívből ajánlom a Lassan-t mindenkinek, aki szerette a Telik-et. És a kettőt egymástól függetlenül is hiszem, hogy látni kell. Aki érintett hasonló veszteségben, azt nyilván jobban meg fogja viselni. De nekem például új gondolatokat, perspektívát és meg merem kockáztatni, csatornát is megnyitott ez az előadás anyu felé. Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam: ezt én annak idején nem tudtam elmondani Neked, de most Márkkal együtt, az ő mondataival fordulok én is hozzád… Ez pedig erő és csoda. Egy estényi megváltás…
Fotó: Simándi Nóra
