A mostani időszak politikai-közéleti szempontból szinte már elviselhetetlen. Terhel, nyomaszt, megfélemlít, dühít, megdöbbent, kifordít magamból, kétségbeesetté, reményvesztetté tesz és félelemmel tölt el. Árad a félelem, zúg a kampány, megy a mocskolódás, koszos a víz, szennyezett a levegő, a tisztánlátás már rég a múlté. Nagy harcosok sorban adják fel a küzdelmet, sokan az életüket is. Olyan mértékű reménytelenség, kilátástalanság és kiúttalanság nyomja az országot, amilyet a magyar történelemben is alig láttunk még. Eközben mindent eláraszt a közpénzből fizetett hurráoptimizmus, a hamis érvek és torz információk, őrjöng és disznó módjára dagonyázik egy hangos, dühös, kiabáló tömeg, amelyik a magáévá tette ezeket a hamis, torz, hazug és hazaáruló üzeneteket. Hol, mikor, miért sérültek meg ennyire?
És sajnos mindeközben a színházi évadnak is lassan vége. Ráadásul a fentiek következményeként alig van már színház, társulat, csapat, akit a fenti rendszer nem lehetetlenített el, nem csinált ki teljesen. Vagyis gyakorlatilag nincs hová menekülni a felgyűlt temérdek mocsok elől, hogy egy kicsit megtisztítsam a lelkem, ledobjam magamról ezt a sok sarat, amit rámköp, rámokád a rendszer. Az én pénzemből.
Ekkor eszembe jutott egy előadás, egy színházi forma, amire visszagondolva mégis találtam mentőövet. Ebben a zajos, hamis, hazug és mérgező országban találtam magamnak egy különleges szellemi táplálékot, amit volt szerencsém élőben is látni, és amire visszagondolva már kapaszkodóm is van. Ez az előadás a mindennapi mocsokból magasan kiemel és egyben reményt is ad a számomra, hogy van még olyan szint, amit már talán csak művészet erejével és befogadásával lehet megközelíteni. És ha már meg lehet, elmerülök benne és igyekszem a legtöbbet megélni és befogadni belőle.
A számtalan kiábrándító hír egyike, hogy a Kultúrbrigád, a szívemnek egyik legkedvesebb színházi alkotóközösség elhagyja az Átrium épületét, ahol megannyi emlékezetes, örökérvényű produkciót mutattak be az elmúlt sok-sok évben. Az utolsó évadukban új bemutatót már nem tartottak, legalábbis én sokáig ebben a hiszemben voltam. Aztán mégis érkezett egy vendégjáték, az általam szintén szerelemmel szeretett szabadkai Kosztolányi Dezső Színházból.
A hallgatás poétikája című előadást Urbán András rendezte, és négy csodálatos színész játssza: Verebes Andrea, Búbos Dávid, Kucsov Borisz és Mészáros Gábor. Az előadást májusban láttam az Átriumban, de amikor kinéztem magamnak hónapokkal korábban, még semmi több információm nem volt róla a fentieken kívül. Ennyi azonban bőven elég volt. Ez a csapat ugyanis már megannyiszor bizonyított számomra, és nem volt kérdés, hogy akár vakon is bizalmat szavazom nekik. Éreztem, hogy valami különleges dolog készül, de direkt nem kezdtem kutatni, hogy a maga teljes valójában hasson rám, amikor megnézem.
A szinopszisból az alábbiak derülnek ki: A nézés költészete a vizualitással foglalkozik. Ez egy olyan előadásunk, amellyel lemondtunk az irodalmi történetiségről, csak a gesztusra és a képre építettünk. A színészi megnyilvánulás is többnyire elmarad, illetve a színészi kifejezésmód főleg abban nyilvánul meg, hogy tárgyakat mozgatnak a színpadon. A hallgatás költészete ily módon ennek a folytatása. Míg akkor a képi világgal, a látással foglalkoztunk, most a hallással tesszük ezt. Leginkább az emberi hang érdekel bennünket. Ez nem egy zenés előadás, az emberi hangok és zajok kompozícióját kutatjuk a színészekkel.
A lelkemnek éppen erre van szüksége. Vagy ebben az állapotban van most. Nincsenek szavak. Elfogytak a szavak. Mindaz azonban, amit a színészek ebben az előadásban megszólaltatnak szavak nélkül, többet mondanak minden szónál. Látványos, ötletekkel teli, és számos ponton megdöbbentő. Legfőképpen az a bátorság, nyitottság és alázat, amellyel az egész előadásban jelen vannak. A lemeztelenedés, az erőszak, a hangok mind új értelmet nyernek. A hangsúly a színész munkán, teljesítményen van, és az minden elismerést és tiszteletet megérdemel.
Bár nem egy kerek történetet mesél el a darab, talán pont ettől friss, kiszámíthatatlan és végig érdekfeszítő. Párhuzamként óhatatlanul az eszembe jutott a Dollár Papa Gyermekeitől a Kék lagúna előadás, a formában vannak is hasonlóságok, de egyébként ez két független, szuverén történet, és nem hasonlíthatók össze. És nem is lenne fontos.
Ami viszont fontos, hogy ebben a zűrös, kaotikus, értékpusztító, önmagából teljesen kifordult, lassan teljesen élhetetlenné és vállalhatatlanná váló világban, vagy országban az üvöltözés és a hangoskodó hőzöngés helyett az egyetlen lehetséges megoldás hitem szerint a hallgatás lenne. Vissza kellene nagyon gyorsan és sürgősen találni valami elemi igazsághoz, kezdethez, kiindulóponthoz. Olyanhoz, amit ez a darab is keres. Új formák, új ötletek és minden eddigitől eltérő megoldások kellenek, ehhez pedig rengeteg bátorság is. Rengeteg embernek elege van már ebből a harsány zajból, amit a hatalom a mi pénzünkből az arcunkba okád. Ideje lenne végre elhallgatni. És másokat is meghallgatni. És ennek a poétikáját megtanulni.
Szeretett rendezőmtől és színészeimtől ezen az estén új formát kaptam. Olyannyira újat és megdöbbentőt, hogy meg kellett várnom a pillanatot, hogy az életem odaérjen ehhez a történethez és megtaláljam önmagam számára is, mikor jön el az a pillanat, amikor megemlékezem a látottakról, és hogy milyen kontextusban. Nekem ez most az a pillanat. A darab pedig mentőöv a lelkemnek, és az évad végén bátran bele is kapaszkodom. Azzal a reménnyel, hogy ezután is nézhetek majd Kultúrbrigád és Kosztolányi Dezső Színház előadásokat, és hogy a mostani felfordult világ elér végre egy olyan pontot, ahol felértékelődik majd a hallgatás. Talán lesz még mondanivalónk egymásnak…
Fotó: Mészáros Csaba
