A Loupe Színházi Társulás egy olyan csapat, akikre oda kell figyelni. Jellemzően –és pláne manapság– perifériára szorult, mégis húsbavágóan aktuális és sokunkat érintő, érzékeny, fájdalmas és sokszor tabuként kezelt témákkal foglalkoznak a színház nyelvén. Félelmekről, veszteségekről, reményről és boldogságról fogalmaznak előadásaikban, de nem egy elrajzolt, eszményi nyelven, hanem egy mindannyiunk számára érthető, nagyon is emberi, szerethető módon beszélnek akár a legmélyebb fájdalmainkról is.
Pont ezért darabválasztásaik is terápiás erejűek azon nézők számára, akik átéltek már jelentős határhelyzeteket az életben, veszteségekkel, mély fájdalmakkal. Akik pedig ilyesmit még nem éltek át, azok is tudnak kapcsolódni megfelelő empátiával, érzékenységgel és nyitottsággal az életből vett történetekhez. A Loupe előadásait jelenleg a Marczibányi Téri Művelődési Központban lehet megtekinteni. Érdemes követni honlapjukat és Facebook oldalukat, mert mindig naprakész és hasznos információkkal látják el a nézőket ezeken a felületeken.
És hogy miről szól a történet? Különbözőbbek talán nem is lehetnének, Alex (Sodró Eliza) és Rupert (Rusznák András) között mégis minden magától értetődően alakul – ami a lényeget illeti. De mi történik akkor, ha pont ott kap sebet egy kapcsolat, ami az egyik leglényegibb? Hogyan lehet feldolgozni egy újszülött gyermek elvesztését? Cordelia O’Neill darabja ezt a kérdéskört boncolgatja.
Az előadást Horváth János Antal rendezte, akit talán nem túlzás a Loupe szívének nevezni. Elképesztően jó érzékkel mesél mély érzelmekről, és éppen ezért az érzelmeinkre hat elsősorban. A szereplőválasztás is zseniális, hiszen Eliza és András a valóságban is egy pár. Az persze nem újdonság, hogy együtt állnak színpadon, vagy hogy akár párost alakítanak, ám ennek az előadásnak hittem el először valóságosan is, hogy ők milyen csodálatos páros lehetnek a való életben is. És mennyire összeillenek. Mert azt az összhangot, azt az érzelmi hullámvasutat, amit együtt bejárnak ebben a darabban, egyszerűen nem tudnák mások még csak hasonló hőfokon sem eljátszani.
Az előadás könnyeden indul, és fokozatosan bontja ki a fojtogató drámát, ami végül egy már szinte elviselhetetlen és fájdalmas tetőponton csúcsosodik ki, és a helyzetből adódóan lassan, nehezen, de végül megteremti a maga –egyébként gyönyörű– megoldását, ami egyben a történet befejezése is.
A történet első felében egy fiatal nő és férfi megismerkedését követhetjük végig. Bájos, sok ponton ismerős, másutt meseszerű sztori, de végig drukkolunk nekik. Aztán elköteleződnek egymás mellett és szerelmük gyümölcsét várják. Persze azért út közben nekik is alakulniuk, csiszolódniuk kell. Kapcsolatuk nem mentes az ellentétektől és a konfliktusoktól. Mint minden ember, ők is megszenvednek a határkijelöléssel, önfeladással, kompromisszumokkal, és persze a mindennapi kisebb-nagyobb bosszúságokkal, melyek eleinte aranyosnak tűnnek, életvitelszerűen és napi szinten kapva őket azonban lassan elviselhetetlenné válnak. Ők mégis kitartanak egymás mellett minden nehézség ellenére, nem futamodnak meg.
Most viszont olyan fájdalommal és veszteséggel kell szembenézniük, amit ép ésszel talán felfogni sem tud az ember. Az újszülött gyermek elvesztése olyan fájdalom, amit még színházban is megszenvedünk nézőként is, még ha nem is történt velünk az életben még csak hasonló tragédia sem. Persze jócskán vannak nézők, akik épp azért jönnek el az előadásra, mert az segíti őket a gyászmunkájukban.
Az előadás második felében Alex és Rupert tökéletlenségeit, esendőségét ismerjük meg emberi közelségből. Velük vagyunk végig. Látjuk az eltérő megküzdési stratégiájukat. Látjuk, ahogy egymás agyára mennek, mégsem tudunk haragudni rájuk, ahogy igazán ők sem egymásra. Látszólag a férfi derekasabban tűri a fájdalmat, egy ponton azonban kiengedi magából az állatot, mert nem tudja tartani már magát. Gyűlik benne a feszültség, próbálja tartani a lelket a nőben is, de ez a fajta veszteség már tényleg nem embernek való.
És persze megjelennek az ilyenkor szokásos, és egyben rendkívül veszélyes önvádak is: vajon mit csináltam rosszul? Vajon az én hibám-e, hogy meghalt a gyermekem? Hol hoztam rossz döntést, mivel tettem neki rosszat? Én okoztam-e a tragédiát?
Talán ezen a ponton a legfontosabb, hogy legyen az embernek egy támogató társa, vagy valakije, akire hallgat. Mert az ilyen mértékű önvád tényleg képes a halálba üldözni a gyászolót. Alex és Rupert végig kitartottak egymás mellett, ami a való életben egy ekkora kataklizma után szerintem meglehetősen ritka. De a történet végén a közös megküzdésnek olyan csodálatos útját választották, amit megkönnyez minden érző ember. Persze nem ez az egyetlen jelenet, ami nagyon mély érzelmeket és könnyeket csal elő.
Sodró Eliza és Rusznák András előadásában ezen az estén az érzelmek segítségül hívásával igazi közösséget kovácsolnak a szerencsésekből, akik beférnek az előadásra nézőként. A darab befejezése megadja a kitörő feloldozást, a katarzist, amire szükségünk van egy ilyen nehéz történet mélységei után. Anélkül, hogy a végkifejlet részleteit elmesélném, csupán azt emelem ki, hogy a megtisztulás, felszabadulás, a „bármi lehetséges” érzése tényleg átitat minket. Emberek vagyunk, rendkívül törékenyek és sérülékenyek. Mégis javíthatatlan életigenlők, újrakezdők. Ebben segít, ezt tanította számomra ez a csodálatos este, mely korántsem ért véget a tapsrenddel.
Az előadás után a színészek nem rohantak el, hanem a nézők rendelkezésére álltak beszélgetés, közös fotózás felajánlásával. Jó a közelükben lenni. Jó emberek. És drukkolok nekik és a teljes Loupe társulatnak, hogy sok-sok előadást tudjanak még létrehozni ebben az alkotói közegben, szellemiségben. Jó látni, hogy a mai Magyarországon ez még mindig lehetséges.
Fotók: Lengyel Zsombor és theaterman
theaterman tapsrendi fotója
Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá – Olvasópróba
