A Stúdió K Színház megint bővítette a számomra azoknak az előadásoknak a sorát, amelyek különleges helyet foglalnak el a szívemben. Megkérdőjelezhetetlen, hogy anno a Peer Gynt előadással igen magasra tették a lécet, de örülök annak, hogy ez után sem csökkent a társulat kísérletező kedve, ráadásul a kreatív energiáikat ezúttal ismét egy ereje teljében lévő rendezővel, Fehér Balázs Benővel járatták csúcsra. A darab különlegességét az adja, hogy külső helyszínen játszódik, gyakorlatilag lakásszínházi előadást látunk. Ez mindig eltölt egyfajta exkluzivitás érzéssel: ilyet nem mindenki láthat. És persze bennünk van a backstage leskelődés izgalma is, hiszen –bevalljuk vagy sem– mindannyian kíváncsiak vagyunk mások életterére, mindennapjaira, és arra, hogy vajon ezek hasonlóak-e a miénkhez.
Eugene O’Neill darabja azonban nem csak a helyszín miatt különleges. A témaválasztása is kiemeli a színházi előadások közül azzal, hogy egészen biztosan sokáig megmarad a nézők lelkében, amit láttak. Nem mellesleg színész-, és szövegközpontú előadás, az a fajta prózai színház, amire feltétlenül érdemes jegyet venni!
Egy család életét és mindennapjait látjuk. Az első pillanattól kezdve érezhető a légkörben valami titok, furcsa feszültség, ki nem mondottság. Viszonylag hamar dekódolhatjuk, hogy ez az este a kimondatlan fájdalmakról, feszültségekről, és aztán ezek felrobbantásáról és asztal fölé pakolásáról fog szólni. És ha már ennyi fájdalom van, szinte bele sem fér egy estébe ezek feldolgozása.
Anélkül, hogy a történetet és annak vezetését részletesen ismertetném, kiemelem, hogy ebben a családban mindenki boldogtalan. Ugyanolyan erővel tartják egymást sakkban, ahogyan a lelket is egymásban tartják csupán. Mindenki küzd valamiféle függőséggel, démonnal, és ezek egyszerre szabadulnak ki ezen az éjszakán. A függőségek közül a darab főszereplői a morfium és az alkohol. Előbbi az anyát (Homonnai Katalin), utóbbi mindhárom férfit érinti, azaz az apát (Spilák Lajos), James-t (Lovas Dániel) és Edmundot (Samudovszky Adrian) egyaránt. Az anya morfinizmusához azért hozzátartozik, hogy a kisebbik fiú születése utáni helytelen fájdalomcsillapítás, és ennek következménye okozta a rászokást.
Ezzel az alapképlettel nem könnyű boldog családi életet élni. Sok más teher is nyomja Tyrone-ék vállát. Az apa valaha színész volt, de kikopott a színpadról, és kétes ingatlan-ügyeskedéssel próbál több-kevesebb sikerrel pénzhez jutni. És ha hozzájut, akkor is zsugori. Sem a feleségének, sem az egyébként súlyosan tüdőbeteggé is lett kisebbik fiának nem hajlandó alapértelmezetten a legjobb orvosokat felhajtani. Jó lesz nekik az is, aki helyben a legkönnyebben (értsd: legolcsóbban) elérhető. Amikor pedig az kicsavart izzókat és a halvány fényt látom a szobában, a saját apám jut eszembe, aki valami pszichotikus megszállottsággal csinál hasonlókat vidéken.
Mintha átok ülne az egész családon. Közben próbálnak megbocsátani egymásnak és önmaguknak, kiutat találni a gödörből, de az nem nagyon van. A határhelyzetek és transzgenerációs traumák drámája ez. Nincs megoldás. Persze, hogy felőrli az embert, amikor nincs már a tarsolyában semmi, amivel a sorsát jobbá teheti. A kétségbeesés, az utolsó fűszálba kapaszkodás történetét látjuk. És ismerős. Több helyütt olvastam, hogy sokak számára nem egyértelmű, miért vette elő a Stúdió K Színház ezt az előadást, és miért pont most. Pedig a napnál is világosabb szerintem.
Ma, amikor a javak újraelosztása, pontosabban tudatos egy irányba terelése zajlik, és családok ezrei, tízezrei válnak önhibájukon kívül kiszolgáltatottá, földönfutóvá, nincstelenné és teljesen kilátástalanná, amikor totál szétcuccozott emberek randalíroznak mindenféle azonosíthatatlan dizájnerdrogok hatása alatt emberi mivoltukból teljesen kivetkőzve a budapesti aluljárókban – és nem jókedvükben teszik ezt. Ma abban élünk, hogy a társadalomnak egy hatalmas százalékáról egész egyszerűen lemondott egy ország. Becsukott szemmel elfordulnak a legelesettebbektől, és lesz ami lesz alapon gondolnak rájuk. A hajléktalanságot megoldotta az, hogy elüldözték ezeket az embereket a közterületekről? Kezelte ez az okot?
Én nagyon is értem, miért most láttam ezt a darabot. Amikor értelmiségi, alapvetően jól szituált családok indulnak el a lejtőn megállíthatatlanul, csak egymásra és magukra számíthatnak az egész világon, mert a rendszer lemondott róluk, nehéz közömbösnek maradni. Ha csak a kultúra területén nézzük meg a jelenséget, láthatjuk: színházak zárnak be, csodálatos művészek kerülnek kilátástalan helyzetbe csupán azért, mert élni mertek az alkotói és művészi szabadság illúziójával és mertek szabadon véleményt formálni. Ezért pedig megbüntetik őket. A valóság sajnos még sokkal nehezebb, mint amit a darabban látunk.
Nagyjából félidőben indul egy emlékezetes közjáték a Cathleen, a konyhalány (Pallagi Melitta) előadásában. Bár meglepő fordulatot hoz, dramaturgiailag mégis rendben van, mert egyrészt ad egy kis pihenőt –bár szünet az előadásban nincs– másrészt lelazít, hogy felkészüljön a második rész igen megterhelő és nehéz jeleneteire.
Fontos emberi szóval, megértéssel fordulni egymás felé. Teljes társadalmi rétegek maradtak magukra itt, családok mennek tönkre, esnek egymásnak az egyik pillanatban és gyakorolják a megbocsátást összeborulva egy másik percben. Talán ettől vagyunk emberek. A Stúdió K színészeinek játéka remekül visszaadja ezt a sokrétű és intenzív érzelmi kavalkádot. Ez a csapat tényleg átéli az örömöket és a kínokat, független színház révén nyilván van is merítési alapjuk a nehézségekkel való mindennapos küzdéshez. Mindegyik színésznek megadatnak ezen az estén a nagy és feledhetetlen pillanatok. Monológok, tételmondatok, amiken megdöbbenünk, amelyeket meg is könnyezünk.
És van még egy vonatkozás, ami mellett nem megyek el szó nélkül, mert nagyon a mának szól, piros felkiáltójelként. Miközben látjuk a fenti átrendeződést, unásig az a központi propagandaüzenet, hogy tessék szaporodni és sokasodni. De akkor pillantsunk rá Tyrone-ékra! Értelmiségi szülők családot alapítottak, vállaltak két gyermeket és minden okuk megvolt azzal a hittel indulni az életben, hogy ez a csomag így rendben lesz. És nem lett.
Szaporodjatok. Hát persze. De mi van akkor, ha apuci nem milliárdos mágnás, a rendszer kegyeltje? Akkor hol tanul majd a gyerek? Ha beteg lesz, hol gyógyuljon? És mindez miből? Tyrone-ék története számomra csak megerősítette, hogy az egyetlen felelős lépés jelen helyzetben az önmegtartóztatás. Előbb át kell vészelni a nehéz időket. És talán lesz még olyan -még ha nem is ebben az országban- hogy igen: érdemes!
Fotó: Dömölky Dániel
