Ingmar Bergman nevéről elsődlegesen a nyomasztás juthat az eszünkbe. És persze az, hogy a történetei nem csak a filmvásznon, de színházban is remekül megállják a helyüket. Pláne, ha olyan koprodukcióban készül el egy előadás, amilyen a Dollár Papa Gyermekei és az Örkény Színház között jött létre. A közelmúltban már bizonyított ez a felállás, elég csak a Jelenetek a bábuk életéből c. előadásra gondolni, mely hasonló konstellációban született. Azonos a rendező, Ördög Tamás is.
Az Örkény merész vállalkozásba fogott, amikor egy egyszer már sikeres együttműködésnek újra teret engedett. Kockázatos ez, hiszen az életben a „második” sokszor csak halvány utánzat, vagy kevésbé sikeres próbálkozás. Döbbenet viszont, hogy ebben a színházban, ha csak a mostani évad általam eddig látott alkotásaiból indulok ki, már másodszor sikerül egy korábbi siker után egy hasonlóan magas színvonalú produkciót létrehozni. Gondolok itt nem csak a Bergman-feldolgozásokra, de a nagysikerű, Bodó Viktor rendezte Lidércek, Shaxpeare, Delírium c. előadásra is, mely szintén merész kísérlet a korábbi, Kertész utcai Shaxpeare-mosó után. És a kísérlet ismét sikerült.
De összehasonlítás helyett a Suttogások és sikolyok történetére koncentrálok. Mélyen a lelkembe maró darabot láttam. Részben azért, mert sajnos szemtanúja voltam hasonlónak családon belül, részben az önmagával szembeni kegyetlenkedéstől sem megriadó színészi munka miatt, mely egyszerre döbbenetes, fájdalmas és elismerésre méltó. Amit Kiss-Végh Emőke művel ezen az estén, az irdatlan fegyelmezettséget, koncentrációt, zsigeri idegi munkát kíván meg. Mégis szinte féltettem, átéreztem a fájdalmát. A szenvedése és a kínokkal teli üvöltései ott ziháltak az én torkomban is, annyira életszerűen és megrázón van jelen végig.
Ő a történet haldokló főszereplője, Ágnes. És mellette testvérei, Karin (Csákányi Eszter) és Mária (Bíró Kriszta), valamint Ágnes szolgálója, Anna (Takács Nóra Diána). A rivaldafény a lányokon van ezen az estén, de emlékezzünk meg a férfi szereplőkről is, főleg a kölcsönhatások miatt, és mert a női sorsok nem véletlenül alakultak úgy, ahogy. Karin férje Frederik (Csuja Imre), Máriáé pedig Joakim (Vajda Milán). Az orvos szerepében Terhes Sándor látható.
A szenvedés, a fájdalom és az üvöltés nem csak fizikai, testi síkon jelenik meg ebben a történetben. Kétségtelen viszont, hogy ez igen hangsúlyos, ezért nyilván felzaklatja a nézőket. Főleg azokat, akik láttak már így beteget szenvedni. Különösen, ha közeli hozzátartozó az illető. A nézőtér okosan van kitalálva: szemben ülnek egymással a nézők két blokkban, középen a játéktér. Szeretem, amikor látom a többiek arcát, reakcióit, rezdülését. A közönséget végig pásztázva az arcokról, a fájdalmas tekintetekből pontosan meg lehet állapítani, ki látott ilyet már élőben is, kinek megy a bőre alá, a szíve és az emlékei mélyére az, amit a színpadon lát. Zaklató darab, sokat kell vele foglalkozni ott helyben, és utána is.
A motivációk és a szereplők viszonyai fokozatosan bomlanak ki. Az óra kattog, lassan múlónak tűnik az idő, valójában azonban rohan. És nincs belőle elég. Ezt nem csak a haldokló, de az élők is érzik. A haldoklás, az elmúlás alkalom lehet arra, hogy szembenézzünk egymással és önmagunkkal, eltemessünk régi ellentéteket és megpróbáljuk az újrakezdést tiszta lappal. De vajon sikerülhet-e? A testvérek mind hordozzák a maguk traumáit, melyeket részben egymásnak okoztak, részben örököltek. A szeretethiány és a szeretetlenség szembenállását, a ki nem mondott szavak gyötrelmét és a kimondottak fájdalmát, az érintések szükségét és annak teljes elutasítását.
Nincs egyetlen gyökérok. Ahogy a traumákat sem lehet egyetlen rákos sejtre visszavezetni, amit ha elpusztítunk, esélyt kapunk a gyógyulásra. Ahogy a méhrák Ágnes testében, úgy a rossz szándék, az ártás, a fájdalom a testvérek életében is megfékezhetetlenül szétterjedt már, és nincs esély a teljes gyógyulásra. Kísérletek vannak, kudarcok vannak. Végső soron Ágnes haláltusája alkalom arra, hogy újra együtt legyen a család, amire egyébként nagy eséllyel nem került volna sor enélkül.
Ugyanakkor a halál mellett az élet értelmetlenségére is rádöbbent a darab, ami nyilván nem vidám felismerés. És nincs jó recept. Nincs fekete és fehér. Pláne ha a testvérek nem képesek igaz, féltő szeretetet érezni egymás iránt. Vannak görcsös próbálkozások ugyan, de ezek csak tanult viselkedési formák. Ha az érzelem nincs elültetve a lelkekben, azt utólag nem lehet már megtanulni. Ezért a lányok a testvérük halálával ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni, mint a saját életükkel. Az egyetlen igaz és őszinte viszonyulást Annától láthatjuk Ágnes irányába.
Karin monológja világít rá az életút vadhajtásaira, melyeket képtelenek vagyunk lenyesni. Magunkba nézünk és nem a saját életünket látjuk. Alkalmazkodunk, szerepeket kényszerítünk magunkra, megpróbálunk mások szemében is jó és hasznos életet élni. De végső soron hova vezet ez? Elveszítjük önmagunkat. Saját álmainkat, vágyainkat, önazonosságunkat. Béklyókat viselünk, ketrecbe tessékeljük a lelkünket, konzerválódunk a teljes boldogtalanságunkban.
Számomra ez a történet azt az egyetemes kérdést feszegeti, hogy van-e élet a halál előtt? És persze tudjuk, hogy van. De vajon milyen? Mennyire predesztinálják a saját boldogtalanságunkat az ősöktől hozott minták és beégett berögződések? Hogyan lehet tudatosan felismerni ezeket és leszámolni velük? Egyáltalán: akarunk-e, kell-e leszámolni velük? Ez már mindenkinek a maga döntése. A sorsunk egy részét hozzuk, egy részét alakítjuk. Ahhoz, hogy a végeredmény egy élhető, emberhez méltó élet legyen, egy sor összetevő együttes megléte kell, köztük szerencse is.
A fájdalmas, kínkeserves véget nem feltétlenül kerülhetjük el. Vajon el tudunk-e majd menni nyugodtan? Tudjuk-e rendezni a viszonyainkat az életünkben? Fájdalom, vagy megkönnyebbüléssel vegyülő megváltás lesz-e az itt maradóknak a távozásunk? Van-e merszünk még az életünkben szembenézni az egymással kapcsolatos konfliktusainkkal, és vagyunk-e elég tökösek, hogy rendbe tegyük őket? Lehet-e úgy rendet tenni, hogy ott rend is maradjon?
Mélylélektani dráma ez, tele naturalizmussal, és kellő útravalóval az önvizsgálathoz. Egyébként is itt az ősz, az elmúlás, befelé figyelés időszaka, alkalom arra is, hogy megemlékezzünk halottainkról. És kicsit önmagunkról is. Az ember törékenységének, az élet végességének csodálatos felkiáltójele ez az előadás, tele elmélyült színészi játékkal. Fizikailag és lelkileg is komoly munkát végeznek a darabban a művészek. Ilyenkor bele szoktam gondolni abba, hogy egy-egy előadás is mennyire igénybe veszi a szereplőket. És ők ezt repertoár-előadásként játsszák, sokszor. És mindig le kell ásniuk a zsigeri mélységekig, ahol ezek a fájdalmak, szenvedések és hiábavalóságok lakoznak. Tiszteletreméltó dolog ez, mert a művészi színvonal nem szenvedhet csorbát. Ez pedig igen komoly igénybevétel mindenki számára.
Minden fájdalmával együtt is egy szép, emberközpontú darab született, amihez minden néző viszonyul, hiszen mind halandók vagyunk. Emlékezetes estét ígérnek ezek a suttogások és sikolyok. Lelkileg érdemes ráhangolódni, mert nehéz, emberpróbáló előadás. Köszönet érte!
Fotó: Horváth Judit
Suttogások és sikolyok | trailer
Remek előadás volt a mai (nov. 4.)
A darabot Bergman maga írta és rendezte, nem tudjuk, az milyen volt, de ez jó. Mind a négy színésznő nagyszerű volt, ám – számomra – Csákányi Eszter kimagaslott közülük csodálatosan átélt, meggyőző munkájával. A hosszú, sikeres színészi pálya – lám – nem véletlen: oly nagyon meggyőző a gyűlölete, irtózása, viszolygása… csodálatos volt.
De a többiek is: a rendezővel együtt bátrak voltak, hogy nem a film ihlette meg a játékukat.
‘Szép’ – borzongató – este volt.