Több szempontból is szívszorító az Átriumról bármit is írni. A Kúltúrbrigád csapata úgy tűnik, az utolsó évadát, vagy ahogy ők nevezik, a végjáték évadát játssza a Margit körúti épületben, és ebben a konstellációban az utolsó bemutatójukhoz érkeztek. Tom Schulman: Holt költők társasága című darabját mutatták be Vidovszky György rendezésében, aki legutóbb a Hannibál tanár úr színrevitelével bizonyított a teátrumban. Ez már önmagában sok szempontból fájó, hiszen megint valami olyannak értünk a végére, ami képviselt még értéket ebben az országban. Hogy társadalmilag, emberileg, morálisan milyen egy mocsokban élünk, az napról napra egyre inkább kiütközik. Bármerre indulok, az agressziót, egymásnak esést, minősíthetetlen stílusban, önmagukból kivetkőzött emberek, vagy valaha volt emberek óbégatását látom és hallom. És tudom, mert látom, hogy egy konkrét rendszer kárvallottjai ők. És nagyon sokan vannak. És nagyon kevesek javára…
A torkom a darabválasztástól is összeszorult, hiszen mindig kockázatosnak tartom egy önmagában is ekkora sikerhez nyúlni. Nem is szavaztam volna bizalmat, ha nem ismerném jól az átriumosok habitusát, munkastílusát és hozzáállását. Így viszont biztos voltam benne, hogy pozitív csalódás lesz majd a darab, bár azt nem tudtam még, hogyan fogják megugrani az egyébként is magasra tett lécet.
A múlt század közepén egy hagyománytisztelő amerikai iskola tanári karában felbukkan egy különc, sajátos módszerekkel oktató pedagógus, John Keating. A rigorózus szabályok szerint tanuló diákok életét felkavarja a jövevény, aki azt szeretné, vegyék észre, hogy gondolataik szabadon szárnyalhatnak, hogy életük maga a művészet. A diákok lassan elkezdik felfedezni saját személyiségüket, az iskolában pedig visszafordíthatatlanul elindul a lázadás…
Ezt az alaptörténetet emelik a színpadon a magasba John Keating tanár (Bányai Kelemen Barna) és Paul Nolan igazgató (Végh Péter), valamint a „srácok”: Neil Perry (Katona Péter Dániel), Todd Anderson (Kovács Máté), Knox Overstreet (Kenéz Ágoston), Charlie Dalton (Bárdi Gergő), Steven Meeks (Márfi Márk), Richard Cameron (Hajdu Tamás Miklós). Rajtuk kívül Neil apja, Perry úr (Baksa Imre), és Chris Noel szerepében Bíró Panna Dominika a történet szereplői.
Az egyik legnagyobb dilemmám a darab előtt az volt magamban, hogy mennyire fogom a filmet színpadon látni. Azaz mennyire lesznek ugyanazok a párbeszédek, szövegek, jelenetek. A színdarabban elhangzó idézetek magyarítása során Arany János, Baranyi Ferenc, Eörsi István, Fodor András, Gáspár Endre, Imreh András, Kassák Lajos, Kálnoky László, Schéry András, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos és Szöllősy Klára műfordításait használták fel az alkotók. Így aztán vannak mondatok, melyek szó szerint idézik a filmet, mások csak tartalmilag – és nagyon jól eltalálták ezt az arányt, mert nem érzékeltem, hogy görcsösen keresném a filmet a darabban. Sőt, számomra van egy-két mondat a filmben, amit sosem értettem (pl. mert több szereplő egyszerre beszélt), a darabból viszont világossá váltak ezek a részek. Aztán nagy meglepetésemre olyan összefüggéseket és kapcsolódásokat is megmutatott számomra az Átrium, amiket a filmben nem vettem észre, viszont nagyon izgalmasak. Ez utóbbi felfedezést nem fejtem ki jobban, legyen mindenkinek egyéni élménye megtalálni ezt.
Fájdalmas szembesülni azzal, hogy a történet mennyire mai és nem mai egyszerre. Amitől nem mai, hogy számunkra már szinte ismeretlen, valótlannak tűnő az a jelenség, amikor értékrendek vonulnak fel és ütköznek. Mert ebben a történetben kétféle érték, világnézet harca látható: a hagyomány és a gondolati szabadság csatája. Fontos, hogy az értékek viták, érvelések mentén ütköznek. Nincs abszolút igazság az egyik, vagy a másik oldalon. Keating és Nolan vitájában nincs jó és rossz oldal. Mindkét értékrend elfogadható, valid, érvekkel alátámasztott és igazolt. És hogy ez miért nem mai? Egyrészt azért, mert alig találunk ma már értéket. Ha mégis találunk, nem védi azt már senki. Ma már nem értékek ütköznek, hanem a legjobb esetben is az érték vív harcot a bóvlival, és jellemzően az utóbbi kerekedik felül. Már ha van harc egyáltalán… Szorosan összefügg ez azzal, hogy a vitában is annak van ma igaza, aki hangosabban óbégat. Ma el sem jutunk a vitáig. Egyrészt mert nincs vitakultúra, másrészt nincs tere sem a vitáknak. Abszolút értékek mentén határoznak meg minket és sorolnak be mindenkit szintén abszolút módon ide, vagy oda. Aki nincs velünk, az ellenünk van, és pont. Nem kell beszélgetni, nem kell érvek ütköztetésével, meg úgy egyáltalán a gondolkodással bajlódni. Egyoldalú kinyilatkoztatások vannak a társadalom minden szintjén, és uff. Akinek ez nem tetszik, az mehet a stadionba szotyit köpködni.
És hogy mitől mai? Épp napjainkban csinálják ki az utolsó Keating-eket. Azonban reményre ad okot, hogy ma is vannak tökös diákok, akik az asztalra csapnak és kiállnak a kapitányukért. Fájdalmas ugyanakkor, hogy ők vannak kevesebben. És erről nem ők tehetnek. Felnövekvőben van egy nemzedék, amely keresi, de nem találja a helyét a világban. Már pedagógusai, értékei sem lesznek. Egy zűrzavaros társadalom veszi körül őket. Frusztráltak és kétségbeesettek. És talán ők a remény. Mert vagy fejet hajtanak és belenyugszanak a nekik szánt rabszolgasorsba, vagy borítják az asztalt. És igazából a felnőttek belefáradtak már a küzdelembe. Most az ifjaknak kell cselekedni, rajtuk egy ország szeme.
De addig is az Átrium fantasztikus színészei mutatják meg ennek a csodálatosan szívbemarkoló történetnek a színét, fonákját és aktualitását. Bányai Kelemen Barna megteremti a színpadon a bizalom légkörét. Teljesen a saját szájíze szerint kelti életre Keatinget. Olyan hitelesen jár-kel és teljes természetességgel létezik együtt a fiatalokkal, hogy nekem már az furcsa, hogy nem Barnának hívják az előadásban. Ő az a színész, aki ha négyezer ember előtt játszik a Szegedi Szabadtérin, ugyanolyan erővel ragad el, mint amikor a nézők közt ül az Átriumban.
Nolan szerepében Végh Péter zseniális választás. Olyan orgánuma, hanghordozása, fizimiskája van, hogy még felnőttként is összehúztam magam a nézőtéren a jelenlétében, mint az osztályban a számonkérést megúszni akaró, láthatatlanságba burkolózó diákok. Ahogy Nolan méltó partnere Keating-nek, úgy Végh Péter Bányai Kelemen Barnának. Hitelesek, szenvedélyesek, igazak és jót akarnak. Mást tartanak ugyan jónak, de beszélnek egymással. Az előadás talán legfontosabb és egyben legkiemeltebb mozzanata, hogy a két ember beszélgetésének sokkal nagyobb teret enged, mint a film maga. Mélyebb, alaposabb érvelések hangzanak el, melyek csak még frissebbé és érvényesebbé teszik a történetet a mában, másrészt jobban engedik megismerni az embert mindkét érvrendszer mögött.
A srácok remekül hozzák a történet ismert egyéniségeit. Neil Perry karaktere Katona Péter Dániel jól megérdemelt átriumos búcsúszerepe. Oszlopos tagja ő a társulatnak, mindig helytállt és sosem hagyta cserben a csapatot. Az Átrium életében is igazi Neil Perry-ként aposztrofálható. A másik átriumos hős, és ez tényleg nem túlzás, hiszen szinte minden nap színpadon áll valamelyik előadásban és keményen melózik, a darabbéli Todd Andreson-t alakító Kovács Máté. A filmbéli kedvenc karakterem Charlie Dalton, azaz Nuvanda, akinek a szerethető pimaszságát még a vártnál is sokkal eredetibben hozta Bárdi Gergő. Hálás vagyok neki ezért. Steven Meeks szerepében Márfi Márkot volt a legnehezebb felismerni iskolás karakterként, remekül bújt diákszerepbe. És ne feledkezzünk el a sok fajsúlyos és nehéz mondanivalót mégis csak átszövő szerelemmel. A törétnet múzsáját Bíró Panna Dominika játssza el, bűbájosan.
Érvekre most mindennél nagyobb szükség van, mert a végzete felé száguld egy értékvesztett ország minálunk is. Valami megmagyarázhatatlan kézivezérelt buborék felszínen tartja még ezt a se oktatása, se egészségügye rendszert, de a racionalitások talajáról nézve ez inkább véletlen, mint tudatos. Amikor a mostani fiatal generáció felnő, már sem Keating-ek nem lesznek, sem Átrium a mostani formájában. De ha most okosan és jól figyel ez a nemzedék, akkor nem csak a „carpe diem”-et hallja meg az őt körülvevő nagyok suttogásából, hanem azt is, hogy tevőlegesen lépjen fel a saját és az őt követők érdekében egy szebb, élhetőbb jövőért. “Zajlik a robusztus színdarab, s te is hozzáírhatsz egy sort”. Vajon mi lesz az a sor?
Fotó: Lakatos Péter
Holt költők társasága – a Kultúrbrigád előadása az Átriumban
