Csodás élményt nyújt az olyan színházi előadás, mely engedi, hogy szabadon gondolkodjunk róla. Ad persze támpontokat, de alapvetően a hangulatok, érzetek, látvány és a sejtelmesség határozza meg. Ilyen előadás számomra Kárpáti Péter darabja, a Szaturnusz Gyűrűje. Miközben nagyon is pontosan kidolgozott és elmesélt történet, többszöri megnézésre is arra indít, hogy szabadon, az elmesélt történettől függetlenül teret engedjek a saját gondolataimnak, asszociációimnak, így olyan színházi élménnyel gazdagít az Örkény Színház előadása, melyről nem is feltétlenül tud. Az előadás szövege a színészek improvizációinak felhasználásával készült. És pont ettől lesz személyes, intim, az adott pillanatban csak nekem szóló ez a történet. Lehet, hogy nem az örök szerelemről szól a mítosz, hanem az örök szakításról?
A Stúdióban látható előadás szinopszisa szerint Zsolt negyvenhat éves, gyermektelen. Bonyolult és zűrzavaros múlt kavarog mögötte. Egy hatalmas szerelem és válás. Egy szenzációs zenekar, melynek széthullása előtt a frontembere volt. Réges régen volt mindez. Zsolt ma fuvarozik, és épp Gdanskból száguld hazafelé, ahol várja őt fiatal, mindenórás barátnője. Éjszaka van a hegyek közt, a szlovák autópályán. Zsolt tapossa a pedált, és egy pillanatra elalszik…
Az előadás párbeszédeiből kibomlik egy múltbéli történet. Egy zenekar élete, fénykora, benne egy mindent elsöprő szerelemmel. És aztán csúfos bukás. Álom és valóság, vágyak és realitások kavarognak és egymásba csúsznak, pszichedelikus utazásokban vehetünk részt a szereplőkkel. Akik rendesen odateszik magukat ebben az előadásban is. Nagy Zsoltnak már a puszta jelenléte, pillantása is tekintélyt parancsol és figyelmet követel. Higgadtan és magától értődőn viszi a vállán az egész produkciót. Elég csak a szemébe nézni, és már ebből tudhatjuk, hogy rendben lesz az este, maradandó előadáson ülünk. Partnere a történetben Láng Annamária / Szandtner Anna, akinek szereplése egy csodálatos és felejthetetlen éneklésben csúcsosodik ki. Libabőr. Józsa Bettina a már megállapodott, lenyugodott Zsolt állapotos párját eleveníti meg a történetben. Miközben ő testesíti meg a normalitást, mint helyes választást, mégis érzi a Zsoltban dúló hiányt és vágyakozást a régi, veszélyes, szenvedélyes és mindent elsöprő szerelem iránt. Persze az az út már járhatatlan és a múltba képtelenség visszatérni, ha másért nem, hát a múlt szereplőinek halála miatt. Ez a motívum egyébként lassan, homályos utalások és félmondatok mentén bomlik ki a darabból.
Hogy aztán mit tenne Zsolt, ha a régi szerelme élne még, az megint egy más kérdés. Egy biztos: mostanra konformizálódott, megkötötte a maga kis kompromisszumát Bettina oldalán: család, gyerek, munka. Jéger Zsombor teljesen valószerűtlen pillanatokban robban be különféle, meglehetősen emlékezetes karaktereket megelevenítő mondataival az előadásba. Kell ez a kis oldás, máskülönben nagyon nehezen emészthető történettel állnánk szemben. Üde színfoltot hoz a darabba. További szerepekben Novkov Máté, Polgár Csaba és Ficza István játszanak az előadásban, mindannyian emlékezetes pillanatokat és elragadó tételmondatokat hoznak magukkal.
Hol vannak a régi koncertek? A mámor és az ivócimborák? A sérthetetlenség, a szabadság és a világ megváltása? Szükségszerű-e, hogy az a szenvedély, ami mindezt megtestesíti, előbb-utóbb kikopjon egy férfi életéből? Miért feltétele bárminek a lenyugvás, ami voltaképp nem más, mint az álmokról, vágyakról való teljes lemondás? A szárnyaink levágása. Vajon az a másik ember, aki miatt, aki mellett ezt megtesszük, tényleg elvárja ezt? Elvárhatja?
Persze, hogy visszavágyunk a régi színpad dicsfényébe, a hangerő, a vadság, a szenvedély, a szabadság, a rock n’ roll világába. De mi a baj ezzel? Miért csak A és B közül lehet választani? És egyáltalán: miért muszáj választani? Miért nem élhetnek együtt, egymás mellett olyan dolgok az ember életében, melyek egyformán fontosak? Ki kényszerít minket mindenáron a választásra? Lehet, hogy csupán önmagunkat kényszerítjük erre? Miért akarunk annyira görcsösen megfelelni külső elvárásoknak, a külvilág normáinak? Látni kell, hogy a konformizálódással lassan, de biztosan a saját életünkről, önnön létünkről mondunk le. Arról a tűzről, akik vagyunk. Arról a lángról, mely bennünk lobog. Előbb lassú tűzzé szelídül, majd szép lassan kialszik. De mi marad belőlünk?
Számomra a darab nagy felvetése éppen az, hogy hol húzódnak a szükségszerű kompromisszumok egészséges határai? Szükségesek-e egyáltalán ezek a kompromisszumok? Lehetséges-e minden ellenállás ellenére szilaj csikóként végigszáguldani az életen, kompromisszumoktól és alkuktól mentesen? Talán magányosan, de mindenképpen szabadon. Mindenki keresi az egyensúlyt. Ám vannak helyzetek, amikor nem lehet, nem szabad az egyensúlyra törekedni. Az persze feltétlenül kényelmes. De ha mindent akarunk, vagy mindenből egy kicsit akarunk, elvész a lényeg: amit igazán szeretnénk. Legyen az szerelem, szenvedély, munka, hobbi, bármi, amivel igazán ki tudjuk fejezni, megvalósítani önmagunkat. Még ha káros is, még ha el is éget, akkor sem mondhatunk le róla. Persze ha a hosszú, konform életet keressük, az is egy döntés. Bár a megnyugvás nem feltétlenül jelent egyet a lemondással. Csupán annyit jelent, hogy kiéltük magunkat, megéltük, amire szükségünk volt, és annyit, amennyi jól esett belőle. Más az, amikor az ember önszántából dönt a változás mellett és más, amikor külső nyomásra. Utóbbi esetben ugyanis egy kellőképpen lázadó lélek nem tűr majd sokáig. A vulkán szunnyadhat egy rövid időre, de egészen biztosan kitör és beborít majd mindent.
A Szaturnusz Gyűrűje nagyon sokrétegű előadás. A fantasztikus és emlékezetes színészi játék mellett feltétlenül ki kell emelni a zenei aláfestést, mely a darab része, és a színészek -döntően Nagy Zsolt- adott pillanatban, egyszeri és megismételhetetlen módon létrehozott produkciójának eredménye. A hangon túl a fények is rengeteget adnak az előadás hangulatához, gondolatvilágához, főképp a sejtelem, az utazás, az álom és valóság határainak elmosása formájában.
Tanulságos előadás, és az emberélet közepe táján kifejezett gyógyszerként szolgál. Hatalmas felkiáltójelként képes megszólítani a nézőt és jelezni, hogy az út még tart és bárhogyan döntünk is, még semmi nincs későn. Kivéve persze azt az esetet, ha bár csak álmok, lázálmok formájában rendezhetjük sorainkat azokkal, akik nincsenek már közöttünk… Ám ameddig élünk, mindent rendbe tehetünk. Vagy mindent összezavarhatunk. Mindegy, csak történjen már valami!
És mi van, ha Eurüdiké akarja, hogy Orpheusz visszanézzen? Hogy álljon meg végre, nézzen a szemébe, még egyszer, utoljára, aztán huss, menjen! Csá! Szevasz!
Fotó: Örkény István Színház
