Úgy tűnik, a nagy szerelmeknél csak egy téma van, ami kortól és nemtől függetlenül képes tömegesen színházba csalni szingliket és párokat: a válás! Persze az elválás története is lehet annyira szellemes, humoros, tanulságos, mi több, szerelmes, hogy életre szóló leckét kapjunk belőle. Az iskola ezen az estén a Rózsavölgyi Szalon, a nagy csattanókat saját bőrükön bemutató tanárok pedig ezúttal Ullmann Mónika, Brasch Bence és Józan László. Három olyan művész, akik külön-külön is teltházat csinálnak. Karizmájuk, sokoldalúságuk és elfogyhatatlan lendületük a Válásguru előadásban összeadódik, és bőségesen kap teret a kibontakozásra. Ezt a kibontakozást járatja csúcsra a rendező, Őze Áron, aki nem először bizonyít a Szalonban. Szívesen is hívják újra, hiszen csodálatos, milyen sokat tud az emberről és az emberi játszmákról, és mindezt úgy varázsolja színpadra, hogy annak messze földön híre megy. Mindennek egyetlen hátránya, hogy a színház honlapján a „Jegyvásárlás” gomb igencsak hamar „Elfogyott” státuszúra változik.
A minap jelent meg egy bejegyzés a Rózsavölgyi Szalon Facebook oldalán, mely Zimányi Zsófiát, a Szalon alapítóját és művészeti vezetőjét örökíti meg munka közben. Tervezés alatt áll már ugyanis a 2023/24-es évad ismét olyan darabokkal, melyek itt láthatók majd először Magyarországon. Nem lehet könnyű a feladat, pláne azért, mert a most futó évadban olyan magasra tették a mércét, hogy azt felülmúlni szerintem már aligha lehet. Persze ha sikerül, az megint konstans teltházat garantál a következő évadra is. Zimányi Zsófia mellett kiemelném a Szalonnak egy másik angyalát, egy örök szívet és lelket, aki ott dobban minden vastapsos estében: Karácsony Ágnest. Ő a Válásguru előadás dramaturgjaként dolgozott a darab sikeréért, és szintén nem először látta el ezt a feladatot a Rózsavölgyiben. A Behavazva előadáson is együtt dolgoztak Őze Áron rendezővel.
Szeretem a klasszikusan kezdődő színházi előadásokat: lassan kihunynak a fények, majd a nézőtér teljes elcsendesedése és sötétje beköszöntével elkezdődik a történet. És szeretem a rendhagyóbb megoldásokat is. Amikor a nézősereg még javában zsizseg a fényben, a főhős pedig már ott ül közöttük az egyik széken. És javában mondja a magáét, amikor tudatosul mindenkiben, hogy a darab elkezdődött. Brasch Bence rögtön az első néhány percben zseniális eligazítást ad. Elmondja, mivel foglalkozik ő, mint válásguru, miért van rá szükség, magabiztosan kioszt pár névkártyát és kiemeli, hogy mi gyávák vagyunk, és ő ebből él. Pörgős, nevetős a kezdés. Felébreszt minket, hogy aztán in medias res a történetben találjuk magunkat.
Eric, a ’Válásguru’ (Brasch Bence) ugyanis épp új ügyfele, Quentin (Józan László) nevében készül az újabb nagy szakításra. Megérkezik a nőhöz a szokásos csokorral, és amikor az ajtó kinyílik, Eric akkor szembesül azzal, hogy régi szerelméhez, Chloéhoz (Ullmann Mónika) rendelték ki, aki évekkel ezelőtt magyarázat nélkül távozott az életéből. Hirtelen minden összezavarodik.
A történet már önmagában is nézőcsalogató, hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, mit lehet kikerekíteni egy ilyen csavaros sztoriból? Ha úgy tetszik, öngólok sorozatából? Hogyan lehet belekerülni a helyzetbe, és ki lehet-e mászni belőle egyáltalán? Eric Chloéhoz betoppanva teljesen kiesik a szerepéből. Nem tud közömbös lenni iránta, hiába telt el 7 év már a szakításuk óta. A nő szakított, és soha nem közölte ennek okát. Újabb csavarként Quentin megpróbálja visszacsinálni korábban szilárdnak hitt döntését: rájött, hogy mégsem akarja befejezni Chloéval. Szereti. Ezt viszont Eric nem hagyhatja annyiban. Végül elkerülhetetlenné válik, hogy mindhárman jelen legyenek a térben (nevezetesen a nő lakásán – a díszlettervező Enyvvári Péter), de a szembenézést eleinte nem merik meglépni.
Végső soron az egész kalamajka a gyávaságból, a bátorság és szembenézés hiányából indult ki. Miért is lennének képesek a kialakult, meglehetősen bonyolult és szövevényes helyzetet értelmesen tisztázni? Nézőként, távolról egyszerűnek tűnne a megoldás, de azért ha beleképzeljük magunkat a szereplők helyzetébe, mi magunk is leblokkolunk. Eleinte mindannyian játszanak, az igazság egy-egy mozzanatát elhallgatják, vagy másképp adják elő, mint ahogyan volt. Persze nem egymással akarnak kegyesek lenni. Nem egymást akarják megkímélni. Csakis önmagukat! Nagy tanítómese ez a történet az ember gyarlóságáról. Hányszor hazudunk másoknak, és amikor az számon kéri rajtunk, csúsztatni kezdünk, hogy nem hazudtunk, csak nem mondtunk teljesen igazat. És számtalan egyéb hazugságot kitalálunk önnön hazugságaink további leplezésére. Pedig csak nem vagyunk elég tökösek, őszinték. Még önmagunkhoz sem!
A nő egy ponton végleg megelégeli –nagyon helyesen-, hogy a két férfi aljas játékában (ami persze állítólag érte van) játékszernek kell lennie. És bármennyire is kellemetlen a számukra, eljátszatja velük azt a beteg kis tervet, amit ők kitaláltak. És amikor érzik már, mennyire kínos, tovább játszatja velük. Hogy egy életre megtanulják a leckét. Van, aki semmi másból nem tanul, csak abból, amit a saját bőrén, kárán kell megtapasztalnia.
Az előadás után szívesen játszottam el a gondolattal, hogy Eric, a válásguru számára voltaképp ez az egész dolog, amit hivatásként választott magának, egyfajta terápia. Hét évvel korábban lapátra tette őt a nő, akibe halálosan szerelmes volt. Minden előzmény, minden magyarázat nélkül. Most pedig ő, mint válásguru, nyugodtan törheti össze ismeretlenek szívét, annyiszor szakíthat, ahányszor csak kedve tartja. És még fizetnek is neki ezért! Kell-e jobb elégtétel a korábbi sérülése gyógyításához? Aligha.
Csak aztán szembejött a sors és Chloé. És vele Quentin, aki egy cseppet sem könnyű karakter. Nem nevezhető az értelem bajnokának, de szereti a nőt. A maga módján. Persze halálosan féltékeny is, vagyis önmagát a nőnél is jobban szereti. Hiszen a féltékeny ember sem a másikat félti valójában.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy csupa sérült lélek szerepel a történetben. Közös bennük, hogy nincsenek a helyükön. Senki nem azzal van, aki valóban a társa lehetne. Megkötik a mocskos kis kompromisszumaikat, eltöltik valahogy a mindennapokat. És ez így megy szenvedély nélkül egészen addig, míg be nem következik a fordulat. Legyen az sors, végzet, ki minek nevezi, de ennek a három embernek találkoznia kellett, kölcsönhatásba kellett lépnie egymással. Mert együtt, egymástól kell megtanulniuk az életre szóló leckét. Valami nagyon fontosat, ami bár nem lesz a számukra fájdalommentes, mégis elkerülhetetlen azért, hogy legyen értelme az életüknek.
A történetnek én többféle befejezést el tudtam képzelni, és nem árulom el, melyik lett a befutó. Az viszont biztos, hogy sokaknak vannak régi ügyei: lezáratlan beszélgetések, értetlenül abbamaradt szerelmek. Érzések, hogy valakivel még dolgunk van, még találkoznunk kell, még nincs elvarrva minden szál. És közben ott lebeg az élet végessége a fejünk felett, mert csak addig van időnk megbeszélni dolgainkat, amíg itt vagyunk! És ezt a nézők is jól érzékelik. Az előadáson sokféle korosztály képviselteti magát. A fiatalok főleg az alaptörténet, a sodró lendület és a szerelem miatt jönnek, az idősebbek már inkább a fájó és kevésbé fájó tanulság miatt. Színészeink mindent meg is tesznek, hogy mindenkinek kedvezzenek: izzik ez a triász a színpadon. Összes idegszálukkal benne vannak a helyzetben, ami nehéz feladat, hiszen kiszámíthatatlanul váltakozó érzelmi intenzitású állapotokat kell sűrűn produkálniuk. Nem is tudnák ilyen hitelesen eljátszani ezt, ha nem járták volna meg ők is a maguk mennyét és poklát már. De vajon van-e válasz a hét évvel ezelőtti szakítás okára?
És bár az előadás decemberben került bemutatásra, a fülledt nyári estéken éppúgy aktuális minden perce, mint a bekuckózós téli éjszakákon. Végső soron pedig, ha valaki a szerelemben nem szerencsés, még lehet sikeres válásguruként. Aztán a munka-magánélet egyensúly egy váratlan pillanatban majd a féktelen szerelem oldalára billen. Az élet kiszámíthatatlan játék, és pont ettől szép!
Fotó: Molnár Miklós
Rózsavölgyi Szalon – Válásguru (színházi ajánló)
