Gyerekek – A fenntarthatóság ára, avagy egy szép öregkor ígérete

A Rózsavölgyi Szalon legújabb bemutatója, az Ujj Mészáros Károly rendezte Gyerekek című előadás igazán székbe kapaszkodósra sikerült. A közelmúlt egymást követő történései miatt eleve fájdalmasan aktuális. A történet és annak üzenete egy hatalmas piros felkiáltójelként kell, hogy figyelmeztessen, és alaposan fejbe kólintson minket. És még ha ez meg is történik, bőven lehet, hogy már késő van a felocsúdáshoz.

Nem lehet nem észrevenni, hogy a körülöttünk lévő világ és világrend eresztékeiben recseg-ropog. Egyre vadabb, képtelenebb, abszurdabb dolgok történnek úgy az emberiség történetében (benne a politikával és egyéb társadalmi kérdésekkel), mind a bolygó életében. Minden és mindenki ontja magából az egyre képtelenebbnek, sokszor kifejezetten értelmetlennek és megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeket.

Olyan világban élünk, amikor minden a feje tetejére állt. A normalitás üldözendővé válik. Értékvesztettek a társadalmak és az emberiség egy hatalmas olvasztótégelyben próbál meg boldogulni, vagy legalább túlélni. Senki és semmi más nem számít, csak az én, az egó, az egyén önnön túlélése, boldogulása. Csak a legerősebbek maradhatnak életben, mert úgy tűnik, hogy mindenki mást fel kell és fel lehet áldozni.

Azonban tegyük fel a kérdést: miért kellett ennek így lennie? Még tovább görgetve: ki alakította így? És általában erre a kérdésre válaszul szoktak megérkezni a legkülönbözőbb és legvadabb összeesküvés-elméletek, melyek közös és visszatérő vonása valamiféle külső erő, harmadik szereplő megjelölése hibásként, a valódi szembenézés teljes megúszása mellett.

Márpedig ennek egyszer s mindenkorra véget kell venni. A szembesülés korában kell élnünk. Nem lehet tovább elodázni a saját, egyéni felelősségünket abban, hogy a dolgok így alakulnak. Nem lehet tovább megúszni, sem külső erőket hibáztatni, sem legyinteni, sem vállat vonni, mert ez a játék már mindannyiunk életére megy. A múltban elkövetett hibákat fel kell ismernünk, be kell látnunk, tanulnunk belőle és –ami a legfontosabb– kijavítanunk.

A szégyen önmagában nem segít. Kevés. És nem tudom sajnos elkerülni, hogy egy egészen közelmúltbéli példával éljek: volt itt egy választás, aminek az eredménye szégyenletes és végtelenül kiábrándító volt. Szembe kell néznünk azonban azzal, hogy magunknak is okoztuk ezt, hiszen egészen biztosan mindannyiunknak van felelőssége abban, hogy így alakul az életünk. Fel kell ezt ismerni és ki kell javítani. Amit még lehet.

Ebben a világban éldegélnek Hazel és Bill is. Az előadás szinopszisa kiemeli, hogy hőseink nukleáris mérnökök. Vidéki házukban jógáznak, kertészkednek, egészségesen étkeznek. Szövögetik a jövővel kapcsolatos terveiket. Mintha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne. Egy nap aztán beállít hozzájuk egykori kolléganőjük, Rose, akivel hajdan együtt dolgoztak a közeli atomerőműben. Az előadás első fele tulajdonképpen kedélyes beszélgetés, kis piszkálódással, némi odaszúrással kiegészítve. Ahogy ez bármelyikünk számára ismerős helyzet lehet, ha rég nem látott barátokkal találkozunk.

Felsejlik persze némi csalás a múltból, éreztetve, hogy Rose és Bill között talán többről is szó lehet barátságnál. A történet fő sodra és mellbevágó tanulsága azonban nem ebből a vélt, vagy valós szálból bontakozik ki. Rose egészen konkrét kéréssel és szándékkal érkezik a baráti házaspárhoz. Kész tények elé állítja őket egy ahhoz hasonló érvrendszer mentén, melyet az írásom elején igyekeztem kellő részletességgel kibontani.

Van az a pillanat, amikor szembe kell néznünk azzal, hogy áldozatot kell hoznunk. Eddig volt egy szép és kényelmes életünk. Boldog, meghitt öregséget és nyugodalmas halált tervezgettünk magunknak. De ezen a ponton hőseink nem feledkezhetnek meg arról, hogy ők most nem egy nyugodt és kiegyensúlyozott világban élnek. Sőt épp ellenkezőleg: egy nagyon is speciális helyzetben. Az emberek többsége valóban úgy igyekszik élni az életét, hogy eltervez magának egy életpályát, amit bejár, és ezt nyugodt öregkorral és békés elmúlással zárja le. Csak sajnos a világban a dolgok általában nem a terveink szerint alakulnak.

Elkerülhetetlen a szembenézés azzal, hogy a kényelmes, nyugatias életünkben észre sem vettük, hogy kizsákmányoltuk a bolygót, a környezetünket, egymást. Feléltük nem csak a saját, de az utánunk érkező nemzedékek jövőjét is. Súlyos bűnök, de elkövettük. Hogy miért? Mert nem jelentkeztek azonnal a hatásai, a hosszú távú hatásokkal pedig senki nem foglalkozott. Mert nem volt azonnal kézzel fogható a kár és a rombolás, amit végeztünk. Mert nem akarunk felelősséget vállalni a jelenben hozott, de a jövőre ható döntéseinkért.

A darabban megjelenő monumentális játszma végén Hazel és Bill életük legnehezebb döntésére készülnek. És a nagy helyzet az, hogy nehéz és húsba vágó döntéseket kell hoznunk nekünk magunknak is, már a közeli jövőben. Körülnézve mi is azt látjuk, hogy háború dúl. A legabszurdabb politikai szereplők diktálják, hogy merre menjen tovább a világ. Nem tudunk akkora hülyeséget kitalálni még a legvadabb fantáziánkkal sem, amit rögtön másnap nem nyilatkozik le a valóságban is egy politikus, vagy más közszereplő. Közhelyes, de most már tényleg az üvölt a hangszórókból, hogy a világ megérett a pusztulásra. Pontosabban az emberiség. A világ ugyanis köszöni szépen, nélkülünk, utánunk is remekük meglesz. Sőt…

Valóban a huszonnegyedik órában vagyunk. Nem véletlenül kerülnek színpadra egyre kétségbeesettebb, egyszersmind egyre hangosabb, észhez térítő darabok. Az is igaz persze, hogy az üzenet ezeken a csatornákon főként azokhoz jut el, akik eleve fogékonyak a gondolkodásra és a felelős, önmagukon túlmutató döntések meghozatalára és a mögöttes összefüggések dekódolására. Mégis, a színháznak mondania kell megállás nélkül a mantrát, mert a döntő pillanatok sajnos még mindig azt mutatják, hogy minden borzalom, káosz, fájdalom és halál ellenére továbbra is rossz döntéseket hozunk.

Hazel és Bill belátják, hogy szép, hosszú élet jutott nekik. Mindenük megvolt. Teljes életet éltek. Persze, amikor minden rendben van és teljes, az ember szeretné, ha ez az állapot tartós maradna, mi több, állandósulna. Mert mindig nagyobbat, többet, jobbat akarunk. Ám a világ sajnos nem így van kitalálva. Mert ami az egyik oldalon több, az a másikon bizony kevesebb. Valakinek minden jut, valakinek pedig semmi sem. Ezt a mérleget nem lehet tovább fenntartani, és ezt a kétharmados földesuras újfeudális rendszert kiépítő és fenntartó polgártársainknak is előbb-utóbb be kell majd látniuk. A világ, az élet ezeket az anomáliákat így vagy úgy, de kisimítja. A végtelen egyenlőtlenségek pedig előbb-utóbb megszűnnek. Vagy megfordulnak. És mindegy minek nevezzük, Istennek, sorsnak, karmának – minden ki fog egyenlítődni. Nem marad számla rendezetlenül…

Ettől ütős Lucy Kirkwood 2016-os darabja. És persze a három szereplő, Hazel (Egri Márta), Rose (Kiss Mari) és Bill (Hegedűs D. Géza) zsigeri jelenlététől. Lélegzetvisszafojtva figyeltem az egyre élesedő párbeszédeket, a folyamatosan a levegőben lógó feszültséget. És hosszú ideig kérdezgettem magamban, hogy mit akarhat valójában Rose? Amikor aztán kiderült, már azt figyeltem feszülten, hogy a házaspár mit reagál minderre és vajon milyen döntést hoznak majd?

Ez egy nem könnyű döntés. Ahogy egy döntés sem az. De nem úszhatjuk meg többé, hogy nehéz és felelős döntések sorát hozzuk meg gyors egymásutánban. Különben végünk. Hogy még időben vagyunk-e, az jó kérdés. Ahogy az is, hogy kik a gyerekek, és mit szólnak mindehhez?

Fotó: Gordon Eszter